2024. március 29., péntek
NAGYSZÜNET

Téveszmék terhe alatt

„Az egész magyar iskolarendszert áthatja az az abnormális gondolat, hogy a jó tanulóból lesz jól boldoguló ember. Ez abszolút nem igaz” – mondja Vekerdy Tamás. Az egyik legnehezebben kezelhető problémám a tanári pályámon ez az „abnormális gondolat”. Az elmúlt 14 év alatt, amióta tanítok, rengeteg gyereket láttam, aki ennek a téveszmének a terhe alatt szenvedett.
Számomra érthetetlen az a görcsös ragaszkodás a jó jegyekhez, a néha már hisztérikus kétségbeesés az osztályzatok miatt, amit a diákoknál és szüleiknél látok, és elkeserítő az, hogy a gyerekeket nagyjából semmi más nem érdekli, mint az osztályzat. Ha olyan feladatot kapnak, amire nem adok osztályzatot, az nem érdekli őket, nem törődnek vele, bármennyire érdekes, hasznos, fontos témáról van is szó. Ha osztályzatot kapnak, csak addig érdekli őket a dolog, amíg megkapják a jegyet, onnantól fogva elfelejtik az egészet. Kétségbeesnek, sírnak, összetörnek, ha rossz jegyet kapnak – ez a viselkedés nemcsak a gyengébben teljesítő diákokra jellemző, hanem talán még inkább a jó tanulókra, akik képesek sírni és gyötrődni egy hármas vagy négyes osztályzat miatt is. Sajnos nagyon sok olyan tanuló van, akit otthon a szülei büntetnek, megaláznak, lekiabálnak a gyengébb osztályzatok miatt, ezért a gyerekek semmi másra nem tudnak gondolni, csak arra, hogy hányast fognak kapni.
Eközben a modern pedagógia már régóta tudja, hogy ez a típusú osztályzás, ami a mi iskoláinkban folyik, teljesen értelmetlen. A gimnáziumban irodalom tantárgyból vannak olyan diákjaim, akik szeretnek olvasni, mindent elolvasnak élvezettel, elgondolkodva a műveken, saját véleményt kialakítva, arról gördülékenyen, értelmesen tudnak beszélni, tudnak róla írni választékosan, jó helyesírással. És vannak olyanok is, akik nem szeretnek olvasni, akik hátrányosabb kulturális, nyelvi környezetből származnak, nincs jó íráskészségük. Mennyi értelme van annak, hogy az előző csoportba tartozó diáknak ötöst adok, a másik csoportba tartozónak kettest? Milyen alapon osztályozom én azt, hogy egy gyerek milyen érdeklődésű, milyen társadalmi, kulturális hátterű? Ezek a kérdések nemcsak erre a tantárgyra érvényesek, hanem az összes többire is. Az egyik gyereknek ehhez van érzéke, a másiknak ahhoz. Milyen jogon „osztályozzuk” mi ezeket a velük született érzékeket? A számos, osztályozással kapcsolatos probléma mellett a másik az osztályozandó tananyag kérdése. A gyereknek egy történelem-számonkérésre be kell magolnia 10-15 dátumot, személyneveket, földrajzi neveket. Biológiából be kell magolnia 10-15 gomba nevét magyarul és latinul. Földrajzból az egész Földön lévő folyók, hegyek, szorosok, sivatagok stb. neveit a különböző típusú felhők, éghajlati tényezők mellett. Fizikából, kémiából, matematikából rengeteg képletet stb. Attól függően kap hármast, négyest vagy ötöst, hogy hány ilyen dolgot tud a memóriájában tárolni a számonkérés pillanatáig. Minden tanár tudja, hogy abban a pillanatban, amikor megírja a dolgozatot, lefeleli az adott témát, a gyerek azonnal kitörli az összes adatot a fejéből. Én azt gondolom, hogy az az okos gyerek, aki ebben az értelmetlen folyamatban nem vesz részt. Mindenki, aki elgondolkodik ezen, és megérti, beláthatja, hogy teljesen értelmetlen és haszontalan ez a rendszer. Tragikus, hogy rengeteg diák éli meg minden napját úgy, hogy rossznak, butának, haszontalannak érzi magát, már tizenévesen depresszióssá válik, többen öngyilkosságig jutva ebben a spirálban. Még tragikusabb, hogy szülők – nem gondolva végig azt, hogy miért és mibe hajszolják gyerekeiket – állnak be bután e mögé az ostoba rendszer mögé, és gyötrik saját gyerekeiket ahelyett, hogy védelmeznék őket.
Sikeres felnőttek nem az érzelmileg, lelkileg sárba taposott gyerekekből lesznek, akik ennek a követelményrendszernek az áldozataiként csak önálló gondolkodásra képtelen rabszolgák lehetnek, hanem azokból, akik már diákként sem hagyják magukat megtörni/betörni egy romboló rendszerben.