Lelbach Gyula színes emlékei

Mák Ferenc

2018. március 11., 18:29 >> 2018. március 11., 19:32

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Bármilyen izgalmasak is a kiegyezés utáni délvidéki sajtó híradásai, közéleti beszámolói, bármilyen színesek is a közösségépítő vállalkozásokról szóló történetei, társas életének fordulatos eseményei – köztem, az olvasó, és az egykori valóság között óriásira nőtt a távolság.

Nem csak az elmúlt száz-százötven év súlya és komorsága áll közöttünk, ennél sokkal nagyobb gondot jelent, hogy ritkán, csak kivételes esetekben érzem a lélek és a szellem jelenlétét egy-egy névben, egy-egy személyiség körül. Tudós tanárok, egyházi méltóságok, a közönség által kedvelt írók, megyei és városi főispánok, szolgabírák és jegyzők, katonák, megfontoltan gazdálkodó birtokosok, orvosok, világutazók és történetírók alakja népesíti be az elmúlt idők horizontját – ám ők az esetek többségében alig többek puszta neveknél.

Csak azok kelnek életre, akik a maguk történeteiben jelennek meg, sok-sok történet, emlékezetes nekibuzdulás, jeles cselekedet emeli őket a szürke átlag fölé. Persze tagadhatatlan, hogy éppen a hírlapok világa a legalkalmasabb arra, hogy megtöltse lélekkel az egyre fakuló alakokat; végeláthatatlan történetek sora teszi elevenné – építi újjá? – az egykor virágzó vármegyei politikai valóságot és a közéletet, amelyet valaha igen befolyásos személyiségek, Vojnitsok, Fernbachok, Lelbachok, Rochonczyak, Dungyerszkyek, Szemzők, Csernovitsok, Vermesek és mások alakítottak és szerveztek. Hovatovább, a történetírásunk sem mentette meg a feledéstől az elmúlt idők jeles embereit, nem épített köréjük panteont, ahol a maguk valós jelentőségükben állhatnának elénk.

A régi világunk emberei magukra maradtak, és mi árvái lettünk a saját történelmünknek. Egy Mikszáth Kálmán kellett ahhoz, hogy a Vojnitsok történetéből regény kerekedjen, s egy Hunyadi Sándor ahhoz, hogy a Dungyerszky-féle uradalom – ha töredékeiben is, de – életre keljen. Legyen bármennyire is különös: az élet igazi értelme az emlékezés, amelynek mentén megalkothatjuk a saját világképünket. Babits Mihály szerint a humanista az, aki „a múlt szellemi gazdagságát érzi és őrzi, hogy a jövőt gazdagítsa vele”.

Ez utóbbi gondolatot a minap Lelbach Gyula Volt egyszer egy Délvidék – Társas élet és agarászat a régi Bácskában (2016) című könyvének belső borítóján fedeztem fel újra. Lelbach Gyula azon jeles emlékezők sorába tartozik, akikből egyre kevesebb van, ám – talán éppen ebből eredően – magányában is elhivatottságot érez emlékei megörökítésére. Egy arisztokrata világ utolsó hírnöke ő, aki a nagybácsik, a dédnagyszülők, és a szerteágazó családi kapcsolatok egy-egy kiválóságának alakjában még látja, elevenen őrzi a múltat.

A kötetéhez mellékelt életrajza szerint 1942-ben született Szabadkán annak a nevezetes családnak kései sarjaként, amely munkájával döntő módon alakította a Bácska és a Délvidék XVIII. és XIX. századi történelmét. S hogy milyen gazdag is az emlékek világa, bizonyítják korábban megjelent kötetei, a Romba dőlt világ – Képek és történetek a Délvidék múltjából (2008), a Világjáró földesúr – Vojnits Oszkár élete és vadászkalandjai (2009), legfőképpen pedig a Bácskai katonacsaládok története (2011) című munkája. Elmondása szerint budapesti otthonában hosszú éveken át rendezte a megőrzött családi történeteket, a leveleket, fényképeket és tárgyi emlékeket, melyeket könyvtári és levéltári kutatások eredményei tettek árnyaltabbá és elmélyültebbé, mígnem kikerekedett a Vojnits és a Lelbach család eleven és színes tablója.

Az egyéni sorsok fordulóin túl tapintható lesz az egész vármegye korabeli valósága úgy, ahogyan annak politikai életét a Vojnitsok a szabadelvű törekvésekhez, személyesen Tisza István messze kimagasló alakjához kötötték. Ezért írhatta a szerző: Vojnits István neve – főispánként és politikusként – „fogalommá vált a maga szűkebb birodalmában és az országos politikai életben”.

Homályba vesző alakját a családi történetek kimeríthetetlen sora teszi azután mélyen emberivé, rokonszenves közszereplővé. Évszázad múltán a közben városi hivatallá vedlett szabadkai Vojnits–Lelbach-palota erkélyén állva Lelbach Gyula elmondja: „Azt szeretném, ha ez a könyv is felhívná a figyelmet a hadak országútján fekvő Délvidékre, annál is inkább, mert a Bácska a Bánáthoz hasonlóan 100 évvel ezelőtt még etnikailag és kulturálisan is Európa egyik legszínesebb régiója volt.” S közben azt fájlalja, hogy a palota termeiből eltűnt a gazdag könyvtár, a dédapai levéltár, eltűntek az ősök arcképei, a családi életet ábrázoló festmények. S hogy ezek nélkül mérhetetlenül szegényebb lett a kései, bácskai nemzedékek élete.

Lelbach Gyula a szakma szigorú elvárásai szerint nem történész, nem történelmi értekezések írója, ő maga sokkal inkább őrzője, letéteményese a régi történeteknek. Ahogyan ő fogalmazott: „Könyveimben fontosnak tartottam, hogy a Délvidék is büszke legyen a múltjára, mert ez növelni fogja az ott élők önbecsülését.” Munkáiban a maga lehetséges, megközelítően teljes színpompájában adja vissza elmúlt századok eleven emlékezetét, s ezzel egyszerre lelkesít, és a végtelen magasságokba emel.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap