2024. április 25., csütörtök

A rejtőzködő város

Gondolatok Antal Szilárd A rejtett város című fényképalbuma kapcsán (Forum/E. N. U., 2017)

Hol ér véget a város, és hol kezdődik az ember? Vajon elmesélhető-e egy város története pusztán szavak felhasználásával? Kik a főszereplői egy város történetét elbeszélő nagyregénynek? Vajon az emberek írják a történelmet, vagy az épületek? Egy város csupán az épületek csoportja? Létezik-e város, amely változatlan? Ha változik, hogyan őrzi meg a múltját? A város csak bennünk él, vagy önmagában is létezik, függetlenül vizsla tekintetünktől? Szabad-e a város pusztulásáról beszélni?
Újvidék az olyan város...
Újvidéken nyitott szemmel kell járni.
Újvidéken boldognak kell lenni.
Újvidéken élni kell.
Újvidéken meg kell halni.
Újvidéken minden egyes nap újra és újra meg kell halni.
A rozsda majd mesél arról, milyen volt a tegnap. A rozsda majd megfesti a múltat. A rozsda majd lemossa a felesleget, a művit, a hamisat, a csövekre rakódott szennyet.
Újvidék ablakain kitekintve a pusztulás jeleit vehetjük lajstromba. A pusztuló ablakokon kitekintve önmagunkat látjuk, ahogy a munkahelyre sietünk, ahogy mobiltelefonunkat a fülünkhöz emeljük, ahogy felszállunk a városi buszra, ahogy nap mint nap megtesszük a kötelező köröket, ahogy a nem létező célt keresgéljük, ahogy a rozsda minket is átfest, ahogy minket is megtisztít, ahogy eggyé válunk a vezetékekkel, a hidak alkotórészeivel, az ereszek csatornáival, magával a várossal, a város múltjával. Majd felemeljük tekintetünket, és magunkat látjuk, ahogy a szemben lévő épület ablakából kihajolva a járókelőket szemléljük.


Újvidék az olyan város...
Újvidéken ki kell nézni az ablakokon.
Újvidéken minden ablakon ki kell nézni.
Újvidéken minden ablakon be kell nézni.
Újvidéken nem maradhat semmi titokban.
Újvidéken nem maradhat rejtve a város.
Lapozod a város utcáit.
A timpanonok történeteket mesélnek. Történeteket a múltból és a jelenből. Szemeket látunk, amelyek üresen merednek a semmibe. Az időbe. Bölcs megnyugvás az arcokon. Keretbe foglalt életek, foglyul ejtett csend, behatárolt életek. Szárnyak, keresztek. Ívelt testek.
Íves konstrukciók, mértani formák, az aranymetszés kopogása, lába nyoma a levegőben.
Hányszor nézhetünk ki egy ablakból ugyanúgy? Hányszor láthatjuk ugyanazt?
Korrodálódik a szemhatár. A horizont elbizonytalanodik, megáll, visszanéz, integet.
Közelebb mész. Megérinted. Az ujjadon finom porréteg marad.
Szürke szél lengedez, parányi porszemeket fúj az arcodba. Fogaid között ropogás. Keserű ízt érzel. A város beléd költözött.
És te a városba.
Egymás építőkövei vagytok. Test a testemből, vér a véremből.
Az adás megszakad, halk sistergés hallatszódik, megragadod a kilincset, az ultrarövid hullámok a falhoz nyomnak. Körmöddel kaparod a festéket.


Újvidék az olyan város...
Újvidék feketén és fehéren köszön rád.
Újvidék feketén és fehéren pusztul.
Újvidék színtelenül hull a porba.
Újvidéken színtelenül veszel el a részletekben.
Újvidéknek csak felszíne van.
A város fonákja rejtve marad.
Elmerülsz a részletekben.
Egymásra rakod az építőkockákat.
Kínosan ügyelsz a múltra.
A rozsda szürkén terpeszkedik a bádogtetőn.
Fájdalom, a halál, e bágyadt Rilke-szövetséges,
az angyalok, a szentek
olyanok, mint a versek.