2024. március 29., péntek

So Long, Marianne

Tatjana Jankovićnak

Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha a melleit bámulnám, ha véletlenül fölébred, de az autóbusz zötyögött, és a mellei itt voltak közel, mindössze néhány centiméterre az arcomtól. Amikor elaludt, a feje egyre inkább jobb oldalra billent, míg végül a vállamon kötött ki. Megfagyott bennem a vér. Nem szerettem volna, ha fölébred. Bár tudtam, hogy egyszer úgyis föl fog ébredni, és majd kellemetlenül érzi magát, hogy így alszik, egy vadidegen vállára hajtva a fejét. Ahányszor a busz kanyarhoz érkezett, egy kicsit rögtön megmerevítettem a hátam, és megpróbáltam egyensúlyozni a fejével, hogy föl ne ébressze az autóbusz hintázása.
Mielőtt elaludt, már több mint két órája utaztunk együtt, de egyetlen szót sem váltottunk egymással. A buszba utánam szállt be, úgy ült le a helyére, mintha én itt, mellette, nem is léteznék, a térdére helyezte a hátizsákját, egy ideig keresgélt benne valamit, azután kivette a mobiltelefonját és a fülhallgatóit, a hátizsákot pedig letette a busz padlójára, a lábához. Magam elé bámultam. Arra gondoltam, hogy ha ő úgy tesz, mintha tudomásul se venne, akkor nekem is éppen úgy kell viselkednem vele szemben. Nem tudom, egyáltalán miért gondolkodunk időnként így. Mondhattam volna neki, kisasszony, szeretne talán az ablakhoz ülni, vagy valami hasonlót, kedvesen, de hát olyan kitartóan igyekezett, hogy még véletlenül se nézzen rám, de senki másra sem a közelben, hogy én is ugyanezt tettem, és csak bámultam az előttem levő szék hátát, amire háló volt erősítve. Ha engem kérdeznek, az ilyen hálók semmi másra nem valók, mint hogy az egész utazás alatt a lábadat karmolásszák. A végén általában romboidos mintázatúak a térdeid, mikor kiszállsz a buszból.
Belehelyezte a fülhallgatók végeit a telefonba, és egy röpke pillanatban, mielőtt a telefont az inge zsebébe tette volna, valami ház fényképét pillantottam meg a kijelzőn. Egyszerű, hatalmas, szürke ház. Miért hordozgatná valaki egy ház fényképét a kijelzőjén, ez furcsa volt, másrészt viszont ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a furcsa és mi nem, gondoltam. Nekem soha nem is volt mobiltelefonom. Abban az időben, amikor a dutyiba kerültem, mobiltelefonjuk csak a pénzeseknek volt, és én persze nem tartoztam közéjük. Ott néha megtörtént, hogy benyomtak valakinek egy telefont, habár hivatalosan tilos volt a használata. De nekem sohasem volt mobiltelefonom, még titokban sem. Csak láttam, hogy néz ki. Néhányszor ideadták, hogy hívjak fel valakit, éjjel, amikor az esti őrség elvonult. Aleks a sötétben a kezembe nyomta a telefont, és azt mondta, na, itt van, beszélgess, de halkan, bár eleinte azt se tudtam, hogyan kell tárcsázni egy ilyen telefonról, amikor pedig végre megértettem, akkor arra gondoltam, kit is hívhatnék fel. Ugyan ki szeretne énvelem beszélgetni? Méghozzá este tízkor. Akkor mégiscsak beütöttem egy számot, ötször vagy hatszor biztos becsengett, mire nagy nehezen jelentkezett az anyám, a hangja olyan volt, mintha épp elaludt volna a televízió mellett, és felkeltette a csörgés. Ismertem ezt a hangját, amikor elaludt a televízió előtt, és felébredt, úgy beszélt, mintha megvastagodott volna a nyelve. Azt mondtam neki:
– Én vagyok, remélem, nem ébresztettelek fel.
Pedig tudtam, hogy felébresztettem, és azt is, hogy azt fogja mondani, hogy nem aludt. Ez megmagyarázhatatlan dolog, de ő sohasem vallja be, hogy éppen aludt. Itt valami nem stimmel. Már lemondtam róla, hogy rászálljak, és kiderítsem, ugyan mi. Természetesen azt válaszolta:
– Nem, nem, ébren vagyok, nézem a televíziót. Mi történt, honnan hívsz, jól vagy?
– Minden rendben – válaszoltam gyorsan –, csak hallani akartam, hogy vagy.
– Miért suttogsz?
– Mert nem lenne szabad telefonálnom ilyenkor.
– Akkor minek telefonálsz?
Tényleg. Ez jó kérdés volt. Azt is mondhattam volna, hogy fogalmam sincs, talán azért, mert Aleks a kezembe nyomta a telefont, és nincs senki más, akit felhívhatnék. Azt mondtam:
– Minden más számot elfelejtettem. Az otthoni vezetékes számot tudom csak fejből. És hallani akartalak. Azt hittem, örülni fogsz.
Hallgatott egy ideig. Hallottam, ahogy dübörögnek mögötte a reklámok. A legmélyebben akkor tudott aludni, ha üvöltött a szobában a televízió. Ezt sohasem értettem. Volt, hogy késő éjjel értem haza, ő a fotelben vagy a kanapén aludt, a bekapcsolt televízió mellett, de ha azt kikapcsoltam, azonnal felébredt álmából. És ilyenkor mindig mérges lett. Aztán megértettem, hogy jobb, ha egy kicsit lehalkítom a készüléket, és a szobámba megyek. Akkor nem ébredt fel.
Mögötte tehát rengett a szoba, míg azon gondolkodott, mit is mondjon. Egyszer csak eszébe jutott, és megszólalt:
– Mili volt itt a múlt hétvégén a gyerekekkel.
– Tényleg – mondtam –, hogy van Mili?
– Olyan lomha már, akár egy vén medve! Egészen fel van fújódva, és mindennap várja, hogy szüljön végre. Egyáltalán nem értem, minek neki annyi gyerek, de ő azt mondja, ez teszi boldoggá. Az egész átkozott hétvégén rajtunk mászkáltak, az asztalokon, a foteleken, akármerre fordultam, mindenütt valamelyik gyerek mászkált és lökött le valamit. Azt hittem, nem érem meg a vasárnap délutánt.
– És mi van a férjével?
– Ő szedte össze őket vasárnap. Jött, egyik kezében egy teli zacskó citrommal, a másikban egy csokor virággal, mintha egy baszott kórházba indult volna, nem a felesége anyjához látogatóba. Sem ő, sem Mili nem idegeskedtek túlságosan azon, hogy a gyerekek lent a padlón újságokat tépdesnek, és mindent ledöntenek, ami az útjukba akad. Mili azt mondta, nézd, mama, most milyen sok limonádét készíthetsz majd, beteszed a frizsiderbe, hogy jól lehűljön, hőségben az a legjobb, mintha valami zseniális dolog lenne, hogy a férje hozott nekem kétszáz citromot. Ja igen, valami újságokat is hozott. Azt mondta, maga biztosan szereti olvasni ezeket a pletykalapokat, és röhögött, de úgy, mintha olyan dolgokról lenne tudomása, amiről másnak senkinek. Ha engem kérdezel, Mili férje nem egészen normális, de Mili el volt ragadtatva, amikor beállított és a gyerekek, hála istennek, azonnal rámásztak mind, így szálltak le a bútoraimról. Itt ült valameddig, megitta a sört, amit magával hozott, és akkor elmentek. Hidd el, három napja próbálom kipihenni azt a hétvégét. Nem nekem való ez már.
Mindent összevetve, én nem nagyon szerettem a mobiltelefonokat. De ez a lány, aki mellettem ült, úgy látszik, sok fontos dolgot intézett azzal a telefonnal. Megint kivette a zsebéből, beütött néhány üzenetet. És elolvasta az üzeneteket, melyeket időközben kapott. Az üzenethang alig volt hallható. Egy halk, a leghalkabb blop. Milyen tapintatos lány, gondoltam. Akkor valami fényképeket kezdett el nézni. Olyan modern telefonja volt, amilyeneket én csak a reklámokban láttam. Az ujjával ment végig a képernyőn, mintha könyvet lapozna, és így váltakoztak a fényképek. A ház, ugyanaz a ház, különböző szögekből fényképezve. Úgy tűnt, a fényképek kora délután készültek, nem volt túl sok fény az utcán. A ház egyik ablakából világosság szűrődött ki. Akkor többször is felnagyította a fényképnek azt a részét, mintha valamit látni szeretett volna a kivilágított ablak mögött, de nem láthatott semmit, mert amikor felnagyította azt a részt, a fénykép homályosabb lett, és azon a helyen mintha csak valami lámpa látszott volna. Padlólámpa vagy fali lámpa vagy asztali lámpa, nem lehetett tudni. Valami lámpa, az ablaktól nem messze, a függöny mögött. Ennyi látszott, ennyit még én is láttam, bár úgy tettem, mintha nem is nézném, mit csinál. De ő, mint aki nem hajlandó elhinni ezt az egészet, néhányszor visszatért arra a fényképre, és újra meg újra felnagyította az ablakot, hátha váratlanul megjelenik ott valaki, szétrántja a függönyt, és láthatóvá válik.
Végül abbahagyta. Nem nézte tovább a képeket, és az egyik fülhallgatót a fülébe tette. A másik továbbra is valahol a mellei közt lógott. Világoslila ing. Vagyis orgonaszínű. A két zseb pontosan a mellein. Az ing betűrve a farmernadrágjába. Feltűrt ingujjak. Jól állt neki. Talán. Az utóbbi években nem sok lányt láttam. Legalábbis igazi lányokat nem. Főleg a tévé képernyőjén láttam őket. És persze egyikük közelében sem ültem. Akkor végre ráakadt a zenére, amit keresett, majd lassú mozdulattal a másik fülhallgató után nyúlt, amely már behelyezkedett a mellei közé. Megismertem a hangot a fülhallgatóból. Cohen már abban az időben is létezett, mielőtt bedutyiztak. És ugyanígy énekelt, rekedten, lassan, kényeztető hangon, mintha szavalna, és mintha elege lenne mindenből. A másik fülhallgatót is a fülébe dugta, és már nem hallottam semmit. Arra gondoltam, ugyan mit mondana, ha megkérném, adja ide az egyik fülhallgatót, hogy együtt hallgassuk a zenét. De ez, természetesen, csak gondolat volt. Ilyesmit soha nem kértem volna senkitől. Ettől a lánytól már azért sem, mert egészen tisztának tűnt, én viszont nem mertem volna megesküdni a füleim tisztaságát illetően. Habár rengeteg időm volt, hogy kiglancoljam a füleimet, a fogaimat, hogy kiglancoljak mindent, amit ki lehet glancolni. Csináltam is, legtöbbször hideg vízzel. De egy idő után azt is megszokja az ember. Megszokják a fogai. Már nem zsibbadnak el. Vagy már nem figyelsz az ilyesmire.
Tehát mégsem kértem el tőle a fülhallgatót. Ültem mellette, és megpróbáltam visszaemlékezni egy régi Cohen-dalra, amelyet valamikor fejből tudtam, és amelyet gyakran énekelgettem Marianne-nek, s ő úgy örült, mintha azt a dalt én írtam volna neki. Dúdolgattam magamban, és rájöttem, hogy még mindig emlékszem a versszakokra, gondolatban ismételgettem őket, de az ajkaim nem mozogtak, now so long Marianne, it's time that we began to laugh and cry and cry and laugh about it all again... A lány, aki mellettem ült, csak egy picit, alig észrevehetően ringott erre-arra, Cohen valamelyik dalának ritmusára. Sajnáltam, hogy nem tudhatom, mit hallgat, és így nem ringhatunk együtt erre-arra. De bezárkózott oda, a fülhallgatói világába, és ott is maradt végig a következő két órában.
Elhagytuk a mezőket, el a szántóföldeket, elérkeztünk az erdőkig, a hegyekig és a kanyarokig. Valahol időközben a lány elaludt. Feje a jobb oldalra billent, a vállamon kötött ki, a jobb fülhallgató pedig, amely kiesett a füléből, most az én mellemen feküdt. Se megmozdulni nem mertem, sem a fülhallgatót megérinteni. Mintha a messzeségből hallottam volna a zenét. Cohen számomra ismeretlen dalokat énekelt. De ismerős volt nekem, és valószínűleg én is neki. És mintha nem telt volna el annyi idő, mintha mindez tegnap lett volna, és nem annyi évvel ezelőtt. A lány, aki a vállamon alszik, Cohen, aki énekel, lábunk alatt a kerekek. Végül én is, megnyugodva, ellazítottam a gerincem és behunytam a szemem. Elaludtunk, mindketten.
Sziszegő ajtónyitódás ébresztett fel és a hideg erdei levegő, amely hirtelen támadással robbant álmos arca és arcom, valamint az emberek közé, akik feltápászkodtak, nyújtózkodtak, nyögdécseltek, egyenként indultak kifelé. Szünet, hatalmas, kavicsos parkoló, hegyi vendégház, valami étterem, sárga, sovány kutya, aki vidám farkcsóválással várja az autóbuszokat. Mellettem a lány még mindig aludt. Kicsit elmozdítottam a vállam, és betettem a tenyerem a feje alá, várva, hogy felébred. Akkor kinyitotta a szemét, rám nézett, és elmosolyodott. Egy kicsit sem jött zavarba. Megértette ugyan, hogy a vállamon aludt, de ez egyáltalán nem volt számára kellemetlen. Ellenkezőleg, mintha épp ettől váltunk volna jó barátokká, hátrahajtotta a fejét, hogy kinyújtóztassa a hátát, és azt mondta:
– Úgy látszik, itt megihatunk egy kávét, hm, mit gondolsz?
Nem tehettem mást, mentem utána. Kiválasztott egy szép asztalt a hűvösben, rám szólt, mint egy gyerekre, hogy te ülj ide, én meg majd ide, kivette a zsebéből a telefonját, elébem rakta az asztalra a telefont meg a hátizsákot, és azt mondta, hogy vigyázzak ezekre, amíg elmegy az illemhelyre. Akkor elindult, majd két lépés után megfordult, és odakiáltotta:
– Rendelj nekem egy édesebb kávét meg egy Coca-Colát!
Így aztán, azon a hegyen, amelyen autóbuszunk utasai megpihentek, majd lassan lefelé a hegyről, egészen a városig, ahová mindketten utaztunk, egyet-mást megtudtam róla. Nem sokat kérdezgettem, ő sem engem, mégis megértettem, hogy utazása célja nagyon fontos számára. Kedves volt és közvetlen. Megosztott velem egy doboz nápolyit és egy palack vizet, megkínált rágógumival, és elmesélte, hogy Cohen nemrégen jelentette meg az Old ideas című albumát, és most már valóban egyre többet suttog és egyre kevesebbet énekel, de ezt továbbra is olyan egyedi módon teszi, hogy ő mindennap hallgatja, és soha nem fogja tudni megunni, így mondta.
– Nem hallgattál még semmit az Old ideastól? – kérdezte.
– Nem – mondtam –, úgy látszik, a fontos dolgok kicsúsznak a kezeim közül – és tudtam, hogy ez alkalom volt, hogy közöljem vele azt, amit közölnöm kellett volna, ám ez annyira bonyolultnak tűnt, hogy valószínűleg elrontotta volna a kellemes beszélgetést, hát csak megvontam a vállam, mint aki egyszerűen már nem követi a dolgokat.
A busz megint egy völgybe érkezett, és a messzeségben fölsejlettek a város körvonalai. Mintha tegnap mentem volna el innen. Ugyanaz a gabonatároló siló, ugyanaz a gyárkémény, ugyanaz a füst. A városban biztos nem lesz minden ugyanaz, de innen, messziről úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna.
Amikor a peremváros első házaihoz értünk, a lány felém fordult, és kissé lázasan ezt mondta:
– Megkérnélek valamire!
– Mondjad.
– Szeretném, ha eljönnél velem valahová, most mindjárt, ahogy megérkezünk. Remélem, nem sietsz.
– Nem, én épp sehová sem sietek.
– Vár rád valaki?
– Figyelj, én vagyok a legutolsó ember a földön, akit ma valaki várna.
Rám nézett, és úgy tűnt, hogy most kérdezni fog valamit ezzel kapcsolatban, de mintha lemondott volna a kérdésről. Azt mondta:
– Jó. Akkor velem jössz. Nem könnyű oda egyedül elmennem.
– Rendben – bólogattam, bár fogalmam sem volt, mit akar tőlem.
Megdörzsöltem a térdem, mert szinte láttam a romboidokat a bőrömön, és örültem, hogy véget ért az autóbuszban való üldögélés. Megyek valahová ezzel a lánnyal, gondoltam, és tulajdonképpen nem is fontos, hová. A fontos az, hogy az utazás folytatódik, az után is, hogy kiszállunk az autóbuszból.
A lánynál csak a kis hátizsák volt, nálam pedig egy régi, eléggé pecsétes táska, benne mindennel, amit az utóbbi tizenkét évben magaménak mondhattam. Amikor kiszálltunk, a vezető a busz belsejéből kihúzta a csomagomat, és a régi, zöld táska már a kezemben is volt. Hirtelen marhaságnak tűnt, hogy magammal vigyem.
– Várj – szóltam a lánynak, és a padra tettem a táskát.
Kinyitottam, hogy lássam, valójában mi is van benne. Már a táska kinyitásakor megcsapta az orrom az ottani szobák, folyosók szaga. Ez pedig olyasvalami, amit valóban nem szerettem volna továbbvinni magammal. Egy pár téli cipő, melyek rég nem melegítették föl senkinek a lábát, egy pulóver, aminek a könyökét már számtalanszor foltoztam, egy esőkabát és egy pár kesztyű. Régi holmik, a háromszázötven kilométerre és még annyi fényévre levő életem részei. Álltam a buszállomáson, a szülővárosomban, pattogatottkukorica-készítő gép illata érzett, a mindenfelé siető emberek lármája hallatszott, szarkák cserregtek a lombokban, kicsit távolabb rostélysütő füstcsíkja kanyarodott fel a levegőbe. Abban a táskában semmi sem volt, amit magammal vihettem volna, és ki tudja, hová akar ez a lány is menni, hát a táska csak fölösleges tehernek tűnt.
– Itt hagyom ezeket a dolgokat – mondtam a lánynak. – Régi ócskaságok, valójában nincs már szükségem rájuk.
Megint úgy nézett ki, mintha kérdezni akarna valamit, és megint nem kérdezett. Arra gondoltam, hogy ez a lány vagy nagyon türelmesen tud várni magyarázatra, vagy egyszerűen nem érdekli, mi történik a körülötte levő emberekkel. Valami van. Bármi legyen is, nekem könnyebb volt így, hogy nem kérdezett. Otthagytuk a táskát a buszállomás padján, és elindultunk a város felé.
Felismertem az utcákat. Némelyik ház új volt, némelyik útkereszteződés szélesebb, de a város egy az egyben az én városom volt. Már az első szemafornál tudtam, merre kellene mennem hazafelé és merre Marianne-hoz.
– Valójában te is megtehetnél nekem valamit – fordultam a lányhoz.
– Jó – vágta rá, egy pillanatig sem habozva. – Ki legyen az első, te vagy én?
Belegondoltam. Még nem volt kedvem elindulni oda, ahová okvetlenül el kellett mennem.
– Előbb te – mondtam.
Nekem idő kellett még, hogy egy kicsit belélegezzem a várost, hogy a lábaim ráérezzenek a járdára, hogy a szemeim zavartalanul tudjanak bámulni a messzeségbe és az égre.
Nem beszéltünk sokat. A lány gyorsan lépkedett, közben az egyik sarkon kivett a hátizsákból egy vékony, kapucnis pólót és felhúzta. A kapucnit is a fejére rántotta, és a két zsinórt átkötötte az arcán. Hosszú haja eltűnt a kapucniban, csak az orra és a szeme látszott ki belőle.
– Közeledünk – mondta.
És valóban, a következő sarok mögött előbukkant a ház. Két betonoszlop között magas vaskapu, mellette egy kisebb fakapu. Az egyenes tetőzetű, hatalmas ház a két kapu mögött húzódott. Még egy főbejárata volt az utcáról, de azt láthatóan már régóta nem nyitották ki. A ház lakói valószínűleg azon a kis kapun járnak be, gondoltam. De az a hatalmas ajtó tényleg ijesztő volt. És fölötte a különleges, kupolás ablak, mely az egész épületnek titokzatos, szinte egyházi hangulatot kölcsönzött. A ház másik vége gömbölyű falban végződött, amely egy kis utcába torkollott és tűnt el abban végül. Szigorú, hideg vonalak és gömbölyű szegélyek furcsa kombinációja volt az épület. És egy kivételével az összes ablak úgy nézett ki, mintha soha ki sem nyitották volna őket. Csak az az egy, amelyet kivilágítottan láttam a fényképen, volt most nyitva és lefüggönyözve. Láttuk, ahogy könnyedén lengedez rajta a függöny. Egyedül a függöny mozgása mondott ellent annak a gondolatnak, hogy ez a ház teljesen élettelen.
– Ölelj át – kérte a lány –, nem akarom, hogy véletlenül meglásson az ablakon keresztül.
Az ölelésembe bújt, így haladtunk el néhányszor a ház előtt. Lassú léptekkel, majd gyorsabban. Időnként megálltunk. Úgy tettünk, mintha beszélgetnénk. Kicsit eltávolodtunk, megálltunk egy fa mögött, és a lány elbűvölten nézte a házat. Akkor kivette a telefonját, és még néhány fényképet készített róla. Egyszer csak kinyílt a kapu, mire gyorsan bemenekültünk a kis utcába. Egy idősebb ember jött ki a kapun, és megindult lassan az utcán lefelé.
– Ő az apja – suttogta a lány, miközben a ház másik végénél leselkedtünk. – A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, melyik a szobája – tette hozzá. – Feltételezem, hogy ez a nyitott ablakú, de nem biztos. Lehet, hogy az ő szobája nem is az utcára néz, hanem az udvarra.
– És vele mi van? – tettem fel végre a kérdést. – Miért nem láthat téged?
– Nem, nem, az nagy leégés lenne – rázta a fejét.
– De miért?
– Mert ő már nem szeret engem. Na, egyszerűen ezért. Tudni se akar rólam.
Ezt nehezen tudtam elhinni. Másrészt viszont tudatában voltam, hogy úgysem tudok én itt objektíven mérlegelni. Nekem minden nő, aki mellett elhaladtam az utcán, csodálatosnak tűnt. Vagy majdnem mind. És képtelen voltam megérteni, hogy létezik valaki, akinek ez a lány nem kell. Az emberek különbözőek, gondoltam. A ház valóban úgy nézett ki, mintha ilyen üzenetet továbbítana: menj arrébb, tűnj el, takarodj innen! Amikor a házra és sötét, bevehetetlen ablakaira néztem, el tudtam képzelni, hogy olyasvalaki lakik benne, aki nem vágyódik arra, hogy ez a lány a vállán aludjon.
– Gyakran jársz ide? – kérdeztem.
Úgy tűnt, mintha egy kicsit elpirult volna:
– Nem, nem gyakran. Csak néha, amikor már nem tudom elviselni, hogy olyan távol vagyok tőle. Amikor ez elviselhetetlenné válik, akkor eljövök. Két év alatt négyszer-ötször voltam itt, nem tudom, az sok?
– Nem – feleltem olyan meggyőződéssel, mintha szakértő lennék.
Egy pillanatban úgy tűnt, hogy ennyi elég volt neki, és le is nyugodott. Hogy az, amiért jött, valahol békésen helyet foglalt már a lelkében. Bementünk a kis utcába, a ház végénél, amely gömbölyű falban végződött, és a lány leült a járdára.
– Jól van – mondta – nagyon jólesett, hogy itt voltál velem. Nincs fogalmad, mennyit jelentett ez nekem. Most mehetünk, hogy elintézzük a te dolgodat.
Ahogy távolodtunk, néhányszor megfordult még, hogy egy-két pillantást vessen a házra, s ezzel el is búcsúzzon tőle, majd amikor már elég messzire voltunk, lehúzta a kapucnit a fejéről, és levetette a pólót is. Így ismét ő lett az a szép lány, orgonaszínű ingben, s a haja fénylett a napon.
Arra gondoltam, hogy mégiscsak figyelmeztetnem kellene, hová megyünk.
– Ha téged nem zavar, akkor most a temetőbe mennénk. Szeretnék ott meglátogatni valakit.
Csak bólintott.
Néhányszor eltévedtünk az ösvényeken, míg végre megtaláltam Marianne-t. A sírja egy kissé elhanyagolt volt. A két rózsabokor indái benőtték a sírkövet, elnyúltak a földön, és a rózsák különös módon fonódtak össze a pitypangokkal, az útilapu leveleivel és más gyomokkal, melyek körbenőtték a sírt. Még egy csalán is ott éktelenkedett, kitéptem, és a sírkő mögé hajítottam. Elővettem a zsebkendőmet, és megtöröltem Marianne képét. Rám mosolygott, hát én is visszamosolyogtam rá. Azt mondtam:
– Szia, Marianne.
De ő nem mondott semmit, csak mosolygott.
Az orgonaszínű inges lány leült a szomszédos sír mellett levő kis vaspadra. Cigarettát vett elő a hátizsákból, és rágyújtott. Nem kérdezett tőlem semmit, és tudtam, hogy nem is fog, ha nem szólok hozzá.
– Ugyanaz – mondtam –, pontosan ugyanaz a dolog, mint a te ügyed a házzal, amit az előbb néztünk. Nem szeretett már, és többé hallani sem akart rólam. Csakhogy én nem voltam képes arra, amire te, hogy időnként elmenjek a házához, és bámuljam. Én oda csak egyszer mentem el. Így hát Marianne most itt van, én pedig nem voltam itt tizenkét évig.
A lány bólogatott, és a földet nézte. El sem tudtam képzelni, mit gondol magában. Elnyomta a cigarettát, sokáig nyomogatta cipője orrával a földön. Akkor felállt, és azt mondta:
– Nemsokára sötétedik, el kell érnem az autóbuszt visszafelé.
Ugyanazon az úton mentünk végig ismét, ezúttal elkerülve az utcát, amelyben a nagy szürke ház volt. Útközben megettünk egy-egy plyeszkavicát. Megmutattam neki, hol lakom, és mondtam, hogy a következő alkalommal is számíthat rám, ha ismét meg kell majd néznie a házat.
– Rendben – felelte –, sokkal könnyebb, ha van valaki melletted, mint amikor egyedül vagy egy ilyen szörnyű helyen.
Akkor beszállt a buszba, és intett nekem az ülésről. Láttam, ahogy kiveszi a telefonját a hátizsákból, belerakja a fülhallgatókat, és a fülébe helyezi őket.

Fordította:Kovács Jolánka