Three Billboards Outside Ebbing, Missouri, 2017. Írta és rendezte: Martin McDonagh. Fényképezte: Ben Davis. Vágó: John Gregory. Zene: Carter Burwell. A főbb szerepekben: Frances McDormand, Caleb Landry Jones, Sam Rockwell, Woody Harrelson, Lucas Hedges.
Amikor Martin McDonagh-ról beszélünk, akkor különös kettősséggel kell belefogni. Ünnepelheti ugyanis ezt a fickót a világ filmművészként és Oscar-jelöltként – sokunk számára ő akkor is az marad, aki az ír drámaírás forradalmárjaként „tarantinósította”, illetőleg „coenesítette” az európai drámát. Biztos kezű írógyerekként vonult be a köztudatba, rohadt precíz karakterrajzokkal, az ír vidéket univerzális mocsárvidékké transzponáló egyszerűséggel. Aztán a Leenane szépe, Az inishmoore-i hadnagy, A kripli, a Vaknyugat, A párnaember szerzője filmesnek ment, és keze bicsakolni kezdett jobbra-balra. Az In Bruge (nem vagyok hajlandó az ostoba Erőszakik címet használni) csodás ékszer lett, de például a Hét pszichopata már igen távol esett a jól megírt-jól megrendezett filmek birodalmától.
Épp ezért a Három óriásplakátra beülni olyan volt, mint egy kinematográfiai orosz rulett.
Gyorsan, a cikk elején jelentjük: McDonagh elérte eddigi filmes csúcspontját, ahol az akciót, a krimit, a tragédiát és a komédiát épp oly mértékben vegyíti, ahol már az majdnem olyan, mint az élet.
A sztori a következő (jaj, olyan nehéz poéngyilkosságot megúszva beszélni erről a filmről…): Mildred (Francis McDormand) immár egy éve elveszítette lányát. Angelát megerőszakolták és brutálisan meggyilkolták, a gyilkosnak pedig se híre, se hamva. Úgyhogy Mildred kibérli egy évre a városka határában található három reklámhelyet és hirdetést állít, amely kérdőre vonja a helyi rendőrségi erőket, amelyek legalább annyira kisvárosiasan tehetetlenek, mint amennyire szedett-vedettek és rasszisták. Elindul hát a háború: Mildred kontra a város, a rendőrség, kábé mindenki. De legfőképp a plakátokon is megnevezett Willoughby rendőrfőnök az érintett (Woody Harrelson), aki amellett, hogy erkölcsileg köztiszteletben áll, épp rákban haldoklik.
Írásunkat nem véletlenül McDonnagh írói munkásságának bemutatásával kezdtük. A Három óriásplakát legelőször is piszok jól megírt forgatókönyvével emelkedik ki a jó sztorikra vadászó millió és egy film közül. Az utóbbi napokban több berzenkedő cikk lebegtette meg a kérdést: McDonnagh-t miért nem jelölték rendezői Oscarra? Részünkről a válasz egyszerű. Ez nem egy rendezői film, sokkal inkább írói és színészi teljesítményre épít. És még az írói erények közül is külön kiemelendő, mennyire plasztikusan és okosan fest karaktert (talán az In Bruge bérgyilkosai lehettek ilyen pontosak, de ők sokkal távolabb álltak az átlagemberi tapasztalattól, mint Ebbing lakosai).
Egy szinte kizárólag karakterek által létrehozott film tanúi lehetünk tehát, ám ezek a karakterek annyira hússal-lélekkel létezők, hogy e film esetében ez már elég is a remek moziélményhez. Sőt. Mildred vagy Willoughby karaktere felül is emelkedik a filmszerep realitásán és mitikus figurává, eszmévé alakul. Erkölcsi tézissé.
Merthogy, miközben a Három óriásplakát igen szórakoztató és humorban sem szűkölködő karaktertanulmány („Figyelj, Mildred, elváltunk, úgyhogy annyi törpével találkozgatsz éttermekben, amennyivel csak akarsz.” Vagy: „Ha minden rasszista rendőrt kirúgok, akkor hárman maradnak állásban, azok meg a buzikat utálják.” – de fel lehetne sorakoztatni a valószínűleg már a közeljövőben legendássá váló mondatokat), műfajiságát elsősorban az erkölcsi dráma környékén határozhatnánk meg. Meddig lehet elmenni az igazság követelésében? Meddig működik a szemet-szemért-elv? Mit kell tenni, ha a belső fájdalom és az igazságszolgáltatás nem egészítik ki egymást? Örökre rasszista a rasszista? Vagy egy levél megváltoztathat mindent?
McDonagh minderre bődületesen egyszerű, ugyanakkor könnyebbítően pontos válaszokat talál. Ezt persze nem tehetné meg, ha nem volna ott mellette Francis McDormand és Woody Harrelson, de a felsorolásba mindenképp be kell venni Sam Rockwellt is. Jutalomjáték ez mindannyiuknak.
