Az Alvidéken dúló szerb–magyar konfliktusokat kitörésük pillanatától kezdve általános közérdeklődés övezte Magyarországon, részben, mert a májusi szerb lázadás és a nyomában kirobbanó harcok és a polgári lakossággal szembeni leszámolások időben hónapokkal megelőzték a hamarosan az egész országra kiterjedő többi hadi cselekményt – Jelašić horvát bán katonai intervenciójára csupán 1848 szeptemberében került sor –, részben pedig azért, mert az alkalmazott módszerek kíméletlensége a későbbiek során fölülmúlta a legvadabb képzeletet is. Limpérani belgrádi francia konzul, aki szolgálati ideje alatt folyamatosan a szerb–magyar megegyezés érdekében tevékenykedett, és akit aligha vádolhatunk részrehajlással, miniszteréhez írt levelében a hivatalos jelentés műfajához illő tárgyilagossággal összegezte a szerb „forradalom” eredményeit: „A Bánság és a Bácska vidéke teljesen elpusztult. A [Szerb] Fejedelemség szerbjei, akik jó testvérek [kiemelés az eredetiben], nem kis mértékben járultak hozzá e gazdag vidékek kirablásához és elpusztításához. (…) Mindenütt halál vagy tűzvész.”1 Az események szinte azonnal visszhangra találtak a kor irodalmában is, a visszhang kezdetben humoros, Tassi Ede a „beszélő nevű” Bunkóczi táblabíró úr2 karikatúraszerű figurájának megrajzolásával még a reformkori hagyományokat folytatja a nemzet előrehaladásának egyik jelképes akadályát a táblabírák parlagiságában, maradiságában látva: „… az akkori elcsépelt táblabíró-figura kénytelen a rácok ellen vonulni s hősködve jön haza, de azért tovább mérgelődik Kossuthra s a többi országháborítóra, míg a guta meg nem üti.”3 A humor eszközével a rémhíreket teszi nevetségessé az első magyar vicclap, a Chairivari (Dongó) szerkesztő szerzője, Lauka Gusztáv – a valóság tényei azonban igen gyorsan felüllicitálják a kezdeti torzításokat is.4 Irodalmunkban „az első értékesebb negyvennyolcas csatakép” is5 a délvidéki eseményekhez kapcsolódik, Lám Vilmos fiktív történet keretében (Egy napom a harcmezőn) számol be az 1848. szeptember 2-ai perlaszi (Perlez) csatáról, melyben Kiss Ernő az első jelentős győzelmet aratta a szerb csapatok felett. 1929-es tanulmányában SZINNYEI Ferenc számba vesz minden, tárgyában a Délvidékhez kapcsolódó valamirevaló novellát és novellistát, és mindebből 19. századi prózánk egy mára már szinte teljesen elfelejtődött világa bontakozik ki, ami témakörénél fogva számunkra nem pusztán irodalomként, hanem a nemzeti önismeret elsüllyedt regionális vonatkozásaként is figyelmet érdemel. A szabadságharc eseményeinek beemelését a mitológiai térbe legelőször Jókai fogalmazta meg: „ Írjunk mythológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóban, mindazt, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit tapasztalánk, aminek szemtanui voltunk s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.”6 Az irodalmi lapokban megjelent szépirodalmi művekkel a cenzúra, mely a katonai parancsnokság rendőri osztályának a feladata, kezdetben nem különösebben törődik, valószínűleg nincsen hozzá megfelelő számú s magyarul is jól tudó apparátusa, ezért mai szemmel nézve meglepően sok az 1848–49-es téma – Szinnyei szerint 1849-ben és 1850-ben több mint nyolcvan ilyen tárgyú novella jelenik meg, s a lírai alkotások száma is jelentős. A prózai művek között feltűnő a szerb–magyar paradigma jelenléte, ami nyilván összefügg az egész ország figyelmét már igen korán felkeltő s lényegében folyamatos délvidéki kegyetlenségekkel, a megrázó emberi sorsokkal, városok és falvak tragikus pusztulásával. Többen megtörtént eseteket mondanak el, így például Jókai Mór (Fáy Gyula), de Szinnyei szerint valószínűleg Obernyik Károly (A szép rácz leány) és Császár Ferenc is (A kőfejtő). Jókai 1850-ben írt, s a kor politikai viszonyai miatt hányattatott sorsú elbeszélése, a Szenttamási György az írói fantázia szülötte (a szenttamási véres események nagyon is reális panorámájával)7, a címadó hős közvetlen mintájául szolgáló valós személy viszont sohasem létezett.8 Jókai írói képzeletét Damjanich seregének harcai is megragadták, ennek bizonyítéka A vörössipkás. A szerb származású magyar honvédtábornok Écska környéki győzelme pedig Kuthyt inspirálta, hogy egy képzeletbeli, romantikus cselekményt kanyarintson a csata leírása köré.
Kuthy Lajos (1813–1864) a korszak népszerűségben Jókaival vetekedő próza- és drámaírója, hírét Hazai rejtelmek c., a francia romantika nyomdokain haladó kalandregényével alapozta meg, de népszerűségéhez hazafias politikai magatartása is hozzájárult. Mint fiatal ellenzékit, a budai helytartótanács 1836-ban őt is letartóztatta, elítélték, közel két évet volt börtönben. Később Batthiány Lajos magántitkára, a szabadságharc idején irodavezetője, majd Szemere Bertalan belügyminisztériumának osztálytanácsosa volt. A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosott, de 1850-ben feladta magát, és kegyelmet kapott. Három év múlva közhivatalt vállalt, kiváltva ezzel 48-as elvbarátainak megvetését és olvasóinak megbotránkozását.9 Körülbelül ekkor kezdődik el írói népszerűségének elhalványulása is.
A temerini hősnőt 1850 júliusában jelentette meg a Hölgyfutárban, a Nagy Ignác által egy évvel korábban alapított irodalmi napilapban, mely célközönségét mindenekelőtt a művelt nők körében kereste és találta meg. Munkatársai között olyan kiválóságokat is ott lelünk, mint Arany János, Tompa Mihály, Vajda János. A lap kezdetben meglehetős merészséggel bírálta a szabadságharc leverését követő abszolutista rendszert – a cenzorok és a hivatásos feljelentők ekkor még elsősorban a politikai sajtóra figyeltek és kevésbé az irodalmi orgánumokra.10 Ez a magyarázata annak, hogy Kuthy elbeszélése megjelenhetett a szerző leplezetlen politikai hitvallása ellenére is: már az első oldalakon kinyilvánítja, hogy a véres délvidéki eseményekért azon „politikai orgazdákat” hibáztatja, akik a magyarok ellen tüzelték a délszlávokat.
Temerin tragédiája, amiről mind hivatalos úton, mind a korabeli sajtóból értesülhetett, tálcán kínálta a témát a féktelen romantikus szenvedélyeket, vért, borzalmakat, gyilkot és mérget írói eszközként egyébként – nem utolsósorban a francia romantika nyomán – túlzottan is kedvelő szerzőnek. Kossuth Hírlapjában egy névtelen szemtanú, aki mellesleg részletes pontossággal számolt be a temerini eseményekről, többek között ezt írja: „... láttuk a rablást, mit végbevittek, nőket és gyermekeket a tűzbe dobáltak, a kirablott házakat fáklyával gyujtogatták s lődözték, kik futni láttak, a kertekből a sorkatonaság és nemzetőrök lövöldöztek a kegyetlen rablókra, de a sok ezer betódult rablócsordától, ki életét menteni akarta, futni kellett.”11 Az alapeseményt Kuthynak felnagyítania nem, még csak vérfagyasztóvá stilizálnia sem kellett.
A temerini hősnő azonban mégsem történelmi dokumentum, hanem írói fikció, melyben a település felperzselésének kerete ürügy csupán, hogy a szerző elmondhassa Olimpiának, ennek a gyermekéért, városáért és nemzetéért élete árán is bosszút álló, kitalált nőalaknak vadromantikus, a kor hölgyolvasóit megkönnyeztető történetét, amely elvileg bármelyik más felégetett délvidéki településen is játszódhatna.
A novella az alföldi nyár kegyetlenségében is lírai leírásával indul, amit baljós hangulatánál fogva akár a későbbi történések allegorikus előrevetítéseként is értelmezhetünk, hogy azután hosszabb esszéisztikus betéttel, melyet csupán egy költői sóhaj, valamint az író által elképzelt, rettegésben élő Temerin érzékeltetése szakít meg. Érdemes ezt a részt hosszabban is idézni, mert rávilágít Kuthy írói erényeire és módszereire egyaránt.
„Rettentő hőség van, - forró, esőtlen évszak kaszálá a magyar alvidéki mezők növényzetét. Egy-egy tévedt szellő erőtlenül zilálja meg a száraz avart, mígnem annak átsült árnyaiban korán megfullad; s végsohajára bágyadtan int választ a lengő árvalányhaj.
A tikkadt falvakon nappal sürü porterhes lég huzódik el, mellynek változó gomlyai foltos lámpavilággá szürik a juliusi napfényt; - éjjel nyirkos köd tekereg, szárnyain szállítván a ragályos halál rohadt leheletét.
Az semmi volna még, mert a természet szabályok szerint dúl, s meg van nemtovábbja.
De e látkör széles megyéjében elsemmitve fél század s a munkás milliók szorgalma.
Gulyák, nyájak és ménesek, az állattenyésztés egész népessége végkép felemésztve; vermek és magtárak kizsákmányolva, takarmányos kertek összedúlva, majorok megrabolva, mezei lakok lerombolva, erdők elpusztítva, hidak felégetve, utak elrontva, városok és falvak véres düledékben….! Óh ez nem a természet dühe; ezt csak őrültség teheti, s az állatország egész világában az emberé azon dicsőség, hogy igy megőrülhet.
Ki ne ismerne e vázlatos tájképben a magyar alvidékek 1848-ik évére?
Temerin városa állot még; de utczái puszták és szótlanok. A piaczok körül s mészárszékek közelében mutatkozék reggeli órákban némi mozgalom, míg a nép egyszerű szükségeit bevásárlá. Aztán lakába vonult mindenki, s néma lett a város, mintha családjai kiköltöztek volna.
A templomokban egy-két ájtatoskodó jelent meg, s távol egymástól borult le, mintha még imáját is féltené ámító fülektől. Rejtőzve tünt elő itt-ott egy kandi arcz a függönyözött ablakok nyilatán, - ha némi őrcsapat dobszóval átvonult, vagy szokatlan zaj esék a ház előtt, - de az is hirtelen visszavoná magát, mintha rettegne, hogy megláttatik.
Az utczai találkozók kikerülék egymást, s ha egy sarkon, vagy szük sikátorban nehány szót mertek váltani, az csak ovakodó körültekintés után történheték.
Minden arczon gyanú, zárkozottság, kémlelő félelem, izgatott gyülölet vala olvasható; s a járkelö mindannyi mumia, mely saját árnyékát látszék kerülni.
Ez lehetett az Ó Sevilla képe, midőn a nagy inquisitor ott lakott.
Ki hinné, hogy a végletek igy érinthetik egymást? ki hinné, hogy e hü vázlat azon évekből vétetik, melyben Magyarország, Európa legdicsöebb alkotványát szerzé? melyben a király, a leroskadt aristokratia vállain keresztül, jobbat nyujta az eltaszitott népnek, hogy e kézszoritásban magához kapcsolja a hatalom örök ős-elemét? ki hinné, hogy a világosság és szabadság fája ily sötét vérvirágokat hajt?.... de ki ne ismerné az emberi önzés méreg leheletét, mely minden boldogságot haldoklásba hoz s megfeketít?!
Az elesett párt boszuja, mint gyujtó tolvajláz veté magát az illir- és ráczfaj néptestébe, hogy dühödő lázba hozza azt.
Az elégületlen elemek, mint mérgezett kovász éleszték az értetlen tömegek követeléseit; az elcsábitott nemzedéken politikai orgazdák osztoztak, fegyvert hazudva a szabad polgár kezébe, mellyel kiirtsa a magyart, hogy rabságot vivjon saját utódjának.
E harcz két hónapos tere a fentebbi táj. E hangulat hozta be a sbirrek, alguazilek s álarczos bravok korszakának jellemét a temerini magyar nép egyszerü erkölcsébe.”
E felvezetést követően ismerjük meg a novella drámai feszültségét adó két pólust, a két kibékíthetetlen karaktert, Olimpiát és szerb anyósát. Az ellentét ilyen tekintetben is archetipikus, noha a magánéleti szál nincs kifejtve, elhalványul a nemzeti ellentétek okozta tragédia árnyékában. A romantika szellemében e jellemek elnagyoltak és egyúttal eltúlzottak is. Olimpia az angyali jóság, a nőként, magyarként szerb férje házában elnyomott mártír, anyósa gyűlölködő, babonás kártyavető, maga a megtestesült gonoszság. Első összecsapásuk „a főutcza egyik előkelő házában” még verbális. Olimpia egy fehér zászlóra Magyarország címerét hímezi anyósa gunyoros pillantásai és megjegyzései kíséretében. („Zöld mezőben fehér koponya, … ez lesz kiholt fajotok czimere…”) Elkeseredett vita bontakozik ki kettejük között. Szóhasználatuk, mondataik stilisztikai sajátosságai azonban nem magából a karakterükből, társadalmi helyzetükből, hovatartozásukból következnek. Valójában nem Kuthy hősei beszélnek itt, hanem a szerző maga, miközben az anyós szájába adja a magyarokkal szembeni korabeli nemzetkarakterológiai közhelyeket és vádakat, hogy azután Olimpia szájába adva az ellenérveket megvédje a magyarországi változásokat. Anyós és menye között sajátos, morálisra stilizált „metapolitikai” vita zajlik.
„ - Mért e szüntelen guny vérem, fajom ellen, gyülölködő napam? kérdé ingerülten a bántalmas anya.
- Mert önző, türelmetlen, gőgös és veszekszik; válaszolá szenvedélyesen a sötét lelkü asszony.
- Nem osztozó testvérivé tette-e az idegen fajokat az uj szabadságban? ellenveté védőleg az indulattól halványodó anya.
- Hogy a vaktörténet ingyen kegyelmével, fitogatott érdemül kérkedjék; torlá meg az elfogult jósnő.
- Nem békés megadással türte-é százados sérelmeit?
- Hogy irtó rohamra vethette meg lábát, mint a martalékra huzakodó tigris.
- …Nem öntagadással hódolt-é folyvást a törvényszegő kormányok korában?
- Hogy a gőgös megtorlást annál feljebb fokozhassa.”
Közben megtudjuk, hogy Olimpia csak azért nem hagyja el az idegen házat, mert hű kíván maradni házassági esküjéhez, az öngyilkosságot pedig – bár anyósa erre biztatná – véteknek tartja, ugyanakkor az élethez köti kisgyermeke is.
Az utcáról harci lárma hallatszik, hazarohan a férj, Illok is, hogy fegyvert ragadva ő is a magyarok kiirtására induljon. Értelmetlen, bosszúálló indulatait felesége próbálja leszerelni. Itt ismét az író beszél, hősnője szájába adva a magyar szabadságharc politikai érveket: „(…) te vakult eszköz vagy, … egy hatalomra törő istentelen osztály vérengző bolondja, mely a szabadság nemzetét kiirtatja veled, hogy rab vállaidon felhágjon a polczra, mit amannak esze és ereje alula kirántott.” Illokot azonban nem lehet visszatartani, feleségét alvó gyermekükre löki, „s felvont fegyverével, mint a gyors nyil”, eltűnik. Olimpia, mintegy az őrület határán, de „kinek vallása a honszeretet”, egyik kezében a félig kész zászlóval, a másikban egy szablyával maga is a küzdelembe veti magát, és mit sem törődve síró gyermekével, Hectorral, egy harcoló magyar csoport élére áll. (E toposz bizonyára ismerős lehetett a korabeli olvasók előtt Eugène Delacroix-nak az 1830-as párizsi júliusi forradalom apoteózisának szánt festményéről: A szabadság vezeti a népet, ott a rohamra induló, kibomlott keblű nőalak jobb kezében a trikolórt emeli magasra, a balban szuronyos puskát szorít.) A felmagasztosult arcú asszony hősies fellépése nyomán a magyarok visszaverik a támadókat, majd a sebesültek ápolásához fognak. Eközben a gonosz napa álöltözetben a magyarok közé lopakodik, és tőrével orvul leszúrja Olimpiát, majd csalárdul a házukba viteti. Olimpiának a sebláztól látomásai vannak: az ország nemtőjével beszélget, aki ujjával egy „zűr-özön” közepette a harcoló Temerinre mutat. Az asszony kérdésére, hogy miként tudná városát megmenteni, azonban nem az álomkép felel, hanem a gonosz anyós: „Ha meghalsz…!” Még alig elkezdődött a csata, amikor az anyját visszahívó Hectort magyar beszéde miatt két gonosztevő elhurcolja. Illok már holtan találja a szerb templom ajtajára szegezve, mellette egy felirattal: „Felhívás a magyarok ellen.” Egyházát, papjait, népét megátkozva, mint az őrült rohan haza kisfia holttestével. Olimpiát vérbe fagyva találja, de nem törődik vele. „Illok, lelkéből kikelve, üresen nézett maga elé. A nemzetiség dühe, s az őrült pártszenvedély, e két vészbeintő lidércz ellobbant, s a sötét mélység szélén, mellyhez vezeték, elhagyatva álla a kirablott …… ember…. De e halálos mélységből egy vigasztaló tüz csábitá magához, … a bosszu.” Ennek hatására polgártársai, a magyarok élére áll, és csapata percenként növekszik. A házában összegyűlt lázadókat, anyja, a jósnő vajákos tudományát is bevetve további harcra buzdítja. A seblázából feleszmélt Olimpia mindezt hallva tettre szánná el magát, de nem tud dönteni, „vétek-é az vagy nem?” Ekkor pillantása halott kisgyermekére téved, ez eldönti a lelkiismereti dilemmát, lemegy a ház pincéjébe, és magával s a lázadókkal együtt levegőbe röpíti az ott rejtegetett két tonna lőport.
„Temerin megszabadult, de rövid időre. A végzet megátkozá a jósnő visszaélő szavát, s hogy guny jóslata hazudsággá váljék, romtemetővé lőn a népes város.”
A szálak bonyolítását Kuthy még ebben a viszonylag rövid novellában is mesterien alkalmazza, a sok párbeszéd és a végletesen kiélezett ellentétek rendkívüli drámai feszültséget teremtenek, mindazonáltal a jellemek egysíkúak, tetteik motívumai lélektanilag nincsenek kellőképpen alátámasztva. Teljesen motiválatlan például a nemzeti rajongás lázában anyja és apja által egyaránt érzéketlenül sorsára hagyott kisgyermek sorsa. Persze ebből akár allegorikus jelkép is lehetne, azonban Kuthy nem erre törekedett, hőst teremtett, pontosabban hősnőt, mint említettem, nem utolsósorban a folyóirat hölgyolvasói számára. Épp az író által mesterien teremtett konfliktushelyzet – családi, nemzeti, morális, politikai érdekellentétek és értékrendbeli különbségek több szála gubancolódik össze – és ez megkívánná az árnyaltabb kifejtést. Ezt azonban két dolog akadályozza. Az egyik a korabeli olvasók által minden bizonnyal elvárt és az író által is követett hazafias irányzatosság – csak egy évvel vagyunk a szabadságharc leverése után –, a másik a vázlatszerű figurákat, az elvadult indulatokat és megkönnyeztető érzelmeket kedvelő romantikus magyar prózai hagyomány, melytől Kuthy nem tudott szabadulni, és bizonyára nem is akart, hiszen korábban éppen ezekkel aratta írói babérait.
Felmerül a kérdés, a népszerű prózaíró miért éppen Temerint tüntette ki figyelmével olyannyira, hogy a mezőváros nevét a hősnő jelzőjeként a novella címében is szerepelteti? Azt gondolom, hogy a Jókai által meghirdetett mitológiateremtéshez Kuthy is kevésnek találta a nemzeti és liberális szabadságeszmék illusztrálásán alapuló írói fantáziatörténeteket: a valóságnak megfeleltethető reáliákra volt szüksége. A szerbek világát Kuthy szemmel láthatóan nem ismerte jól. Népismereti jártassága kimerül néhány jellegzetes ruhadarab, viseleti kellék említésében, mint amilyen „a hajtekercset csigázó arany pénzfüzér”, „a redős szerb szoknya”, „a paszománnyal terhelt vörös szerviánka” vagy a „piros török fez, vállverő kék bojttal”, és a „handzsár”. A helyi magyar és német viseletről még ennyit sem ír, nem voltak róla ismeretei, vagy azokat a magyar olvasó számára nem tartotta fontosaknak. A nevek irodalmiak, Olimpia és Hector az antik görögségből veszi eredetét, Illok tulajdonképpen nem személynév – talán a nyugat-szerémségi Újlak szlávos elnevezésének (Ilok) kölcsönzése –, az egyetlen egyszer említett Petro szláv eredetű férfinév ugyan, de ebben az alakban a szerbek nem használták; azonban az irodalomban a lényeg nem feltétlenül a dokumentarista hitelességen, hanem annak látszatán, elhitető erején van. Erre szolgálnak a korabeli Temerinre vonatkozó, miliőteremtő részletek is. Ezek egy része nem bír sem történeti, sem néprajzi hitellel. 1848-ban Temerin mezővárosnak például a 19. században lényegében nem volt szerb anyanyelvű lakossága12, sem görögkeleti temploma, következésképpen – noha a települést Stratimirović csapatai pusztították el – nem voltak szerb összeesküvői és lázadói sem. Máshol viszont ez megtörtént, s ott az eltérő nemzetiségű lakosság között polgárháborús állapotok alakultak ki. Ez megalapozza a novella epikai hitelét, csak éppen Temerinre nem érvényes. 1848 augusztusában a szerbek valóban két támadást intéztek Temerin magyar védői ellen, de csak az elsőt sikerült visszaverni.13 Az ostromot megelőzően nem uralkodott a spanyol inkvizíció korához hasonlított páni félelem és rettegés, a magyarok egy része ekkor még talán túlzottan is magabiztos volt, a temerini gyerekek például a szerb tüzérek által a római sáncokról kilőtt, elfáradt ágyúgolyókkal játszadoztak. Az általános riadalom a település felgyújtásával keletkezett, mivel az erős szél lehetetlenné tette a tűzvész megállítását, ami beleillett a támadók terveibe. A szerbek – Stratimirović parancsára – valóban kartácstüzet zúdítottak a menekülő lakosságra, tehát történetileg ez az elem hiteles, akárcsak a kíméletlen támadás leírása – ebben Kuthy tulajdonképpen visszafogott, néhány sorban szinte csak felsorolja a tényeket: „Mint mindig, vérontó rablással köték össze a megtámadást, a magyar családok házait felszakgaták, vagyonukat elzsákmányolták, marháikat elhajták, asszonyaikat halálra fertőzve rakásokba hányták, gyermekeiket felkoczolták, s a feldult ház táját véres düledékben hagyták ott.” Megfelel a korabeli leírásoknak az is, hogy Temerin magyar és német lakosságának egy része a temetőben és egy – uradalmi – magtár mögött keresett menedéket.14 Ilyen apró részleteket csak az tudhatott, aki az események idején tájékozódott a település feldúlásáról, amely – tekintve hogy első volt a kíméletlenül elpusztított magyar települések sorában – országos visszhangot és felháborodást okozott, maga Kossuth 1848. szeptember 18-ai országgyűlési beszédben foglalkozott vele.15
Irodalom
CSORBA Béla: Epikus ének egy mezőváros felperzseléséről. Létünk, 2005/1., 112-120. [Az ismeretlen szerzőjű, deseteracokban írt Palež od Temerináról]
HERMANN Róbert szerk.: 1848-1849. A szabadságharc és forradalom története. Videopont Kiadó, Budapest, 1996.
IMRE László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996.
KOSSUTH Lajos: Írások és beszédek 1848 – 1849-ből. Európa Könyvkiadó, Bdapest, 1994.
КРКЉУШ, Љубомирка приред.: Извештаји француских дипломата из Београда у време револуције 1848 – 1849. Матица српска [Нови Сад], 2009.
LAKATOS Andor szerk.: A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye történeti sematizmusa 1777-1923. Kalocsa, 2002.
MÉSZÁROS Sándor: Évszázadok viharában. Temerin története 1941-ig. Temerin, 1969.
ÖKRÉSZ Károly: Temerin a magyar szabadságharcban. A korabeli naplók, emlékiratok, hírlapcikkek tükrében. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2006.
PINTÉR József: Szennyes diadal. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014.
SZINNYEI Ferenc: Novella- és regényirodalmunk az abszolutizmus korának elején. Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XXIV. könyv, 14. szám. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1929.
VÖLGYESI Orsolya: Egy „immorális” magyar író a történelmi korszakváltások határán: Kuthy Lajos változó megítélései. In MAYER László – TILCSIK György: Rendi társadalom – polgári társadalom 17. Személyes idő – történelmi idő. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület és a Vas megyei Levéltár kiadványa, Szombathely, 2006.
1
KRKLJUŠ, Ljubomirka: Izveštaji francuskih diplomata iz Beograda za vreme revolucije 1848–1849. Marica srpska, Novi Sad, 2009.
2.Egy táblabíró mint nemzetőr. Életképek, 1848. 8. 15.
3.SZINNYEI Ferenc: Novella- és regényirodalmunk az abszolutizmus korának elején. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1929., 19.
4.Lauka Gusztáv (1818, Vitka – 1902, Nagybecskerek) a Chairivarit 1848. június 15-étől szeptember 2-áig adta ki Pesten.
5.Vö. SZINNYEI, 19.
6.Idézi SZINNYEI, 21.
7. Lásd in PINTÉR József: Szennyes diadal. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014., 25–39.
8.Szinnyei Ferenc más, mára már jórészt elfelejtett szerzőket is említ, többek között a zsidó származású Ludasi (Guns) Mórt, Szirondit (polgári nevén Birányi-Schulz Ákost), Szilágyi Sándort és az albániai görögkeleti cincár menekültek magyarrá vált leszármazottját, Pompéry Jánost.
9.A közvélemény (és az azt formálók) ítélete korántsem volt következetes, hisz mások hasonló lépését, többek között Arany Jánosét is, különösebb ellenérzés nélkül tudomásul vette. Vö. VÖLGYESI, 71.
10.Ez a helyzet azonban fokozatosan romlik. Augusztus 26-ai számában A Hölgyfutár szerkesztői üzenetben figyelmeztetni munkatársait: „T. dolgozóinkat ismételve és általánosb siker kedvéért most már nyilvánosan is kérjük, hogy beküldendő munkáikban minden célzást a haza policiai állapotára, viszonyaira szigorúan kezelni méltóztassanak.” (Idézi SZINNYEI, 22)
11.Idézi ÖKRÉSZ Károly: Temerin a magyar szabadságharcban. A korabeli emlékiratok, naplók, hírlapcikkek tükrében. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2006.
12.A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye történeti sematizmusa szerint 1803-ban 4, 1825-ben 18, 1885-ben 1. Más források szerint 1840-ben a görögkeletiek száma 12, ugyanakkor a római katolikusoké 6530.
13.Augusztus 28-án és 30-án.
14.Vö. ÖKRÉSZ i. m.
15.KOSSUTH Lajos: Írások és beszédek 1848 --1849-ből. Európa Könykiadó, Budapest, 1994., 159.
