Senki sem születik hősnek, de talán egy kicsit azzá válhat, ha tiszta szívvel és nyitott lélekkel járja az útját, vallja Crnkovity Gabriella, az előadás rendezője, és ezen aranyigazság színpadon való megjelenítésére valóban remek választás volt az égig érő fa története. Gazdag népmesekincsünkben több variánsa is létezik a Világfa – amely hol tölgy, hol paszuly etc., ezúttal dió – megmászásának és az onnan való visszatérésnek. Néha királyfi vág neki a veszélyes kalandnak, máskor szegénylegény, egyszer a királykisasszonyt kell visszaszereznie, egyszer a fivérét/nővérét, de fontos motívum, hogy minden alkalommal fiatalember teljesíti sikerrel a feladatot, és hogy odafent valami módon bajba kerül, sokszor fel is darabolják, mindenesetre elkerülhetetlen számára a halál és az újjászületés, amikor pedig visszatér, mindig elnyeri méltó jutalmát. A történeti ív természetesen nem véletlen, hiszen itt tulajdonképpen beavatási szertartás elevenedik meg a nép nyelvén elregélve.
„A lélek útján. A felnőtté válás felé.” Ezek is a rendező szavai – fontos kulcsszavak! És ahogyan maguk a népmesék sem, úgy ez a darab sem szájbarágó módon, hanem kalandosan-izgalmasan, játékosan-mókásan ábrázolja azt, ami az életünkben véresen komoly: noha a mai modern társadalomban már régen nem zajlik konkrét beavatási rítus, az ifjaknak valamilyen módon mégis ajánlatos megélniük azt, mert enélkül legfeljebb „csonka” felnőttekké válhatnak, akik talán még értelmezni sem tudják a tiszta szív vagy a nyitott lélek fogalmát (sajnos jókora számmal akad rá példa világunkban). És ezért (is) jó mesét hallgatni. Vagy olvasni. Esetleg a színházban nézni, ahol érzékeny nyitottságú színészek játsszák azt el – a legfogékonyabb generációknak (is). Ahogyan ez esetünkben is történt.
A Zentai Teátrumi Napok – mely a Magyar Teátrumi Társaság és a Zentai Magyar Kamaraszínház jóvoltából valósult meg – három napjának délelőttje elsősorban a legkisebbekre fókuszált (noha garantáltan nem járt rosszul egyetlen felnőtt sem, aki netán betévedt). Csütörtökön délelőtt került sor a fenti népmese pazar adaptációjának bemutatására, mely egyértelműen kiállta a tűzpróbát: a nézőtéren összesereglett gyermekhad azonnal ráhasalt a rege varázsszőnyegére, és érezhetően együtt lélegzett a történettel; szurkolt a kondáslegénynek, a királylánynak, a táltos paripának, de még a kurtafarkú malacnak és a ravaszdi rókának is, ugyanakkor perelt a háromfejű sárkánnyal, a vasorrú bábával és a pimasz főkamarással. Szóval és tapssal buzdította hőseit, kikacagta a gonoszok elbuktát, és sikított, amikor sötét volt (hiszen olyankor azt kell csinálni; világos ez mindenkinek, akibe csak cseppnyi ész is szorult). A beavatás rítusát pedig ha ésszel nem is értelmezte, a lényegre minden bizonnyal ráérzett – egy mese esetében pedig így is van ez jól…
Ami pedig bennünket, felnőtteket illet, bátran kijelenthetem, szintén kellemes élményben részesített az előadás: bájos – csak annyira harsány, amennyire a műfaj megköveteli – színészi játékával, egyszerű, de hatásos díszletével, eredeti kosztümjeivel, korrekt színházi jelzésvilágával. Ami számomra egyértelműen a főnyereményt jelentette, az részint Bakos Árpád sajátosan varázslatos, folkelemekben gazdag zenéje volt, részint Lénárd Róbert briliáns meseadaptációja – úgy a prózai részek, mint a dalszövegek –, mely időnként az idősebb generációkra is kikacsint, újabb dimenzióval gazdagítva az amúgy sem szegényes szövegvilágot.
Szereposztás: Jani, a kondáslegény – Virág György; Kurta, a kurtafarkú malac – Szilágyi Áron; Etelka, a király lánya – Verebes Judit; Király – Nešić Máté; Főkamarás – Dévai Zoltán; Sárkány, a háromfejű – Nešić Máté, Papp Arnold, Dévai Zoltán, Lőrinc Tímea; Bajvan, a varjú – Dévai Zoltán; Róka – Nešić Máté; Vasorrú Bába – Lőrinc Tímea; Táltosló – Papp Arnold. Színpadra alkalmazta és a dalszövegeket írta: Lénárd Róbert. Zeneszerző: Bakos Árpád. Jelmeztervező: Aleksandra Pešić. Rendező: Crnkovity Gabriella.
