2024. április 25., csütörtök

A sikeres novemberi bolsevik puccs

Három hónappal ezelőtt volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának a centenáriuma, ami mindenféle csinnadratta nélkül, mondhatni észrevétlenül múlt el. Az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a világtörténelem legfontosabb dátumaként emlegették tanáraik ezt a napot, amiről azóta sokan elmondták, hogy nem volt sem nagy, sem októberi, sem szocialista, sem forradalom.

Azt nem kell bizonygatni talán már Észak-Koreában sem, hogy nem nagy nap volt, hiszen a kilencvenes években ott is lecserélték a marxi-lenini-maoi kommunista tanokat egy hazai terméknek számító felszabadító eszmére, a dzsucsenak nevezett baloldali nemzeti ideológiára.

A legtöbben azt is tudják, hogy a Gergely-naptár szerint 1917. november 7-én történt a bolsevik hatalomátvétel. Ekkor még a Julianus-naptárt használták Oroszországban.

A négytagú kifejezés harmadik kitétele is hamis, nem szocialista, hanem bolsevik forradalom indult el száz évvel ezelőtt Oroszországban.

Az is nehezen vitatható, hogy közönséges puccs zajlott le 1917. november 7-én az akkori orosz fővárosban. A hatalmas eurázsiai birodalomban ez volt az erőszakos hatalomátvételnek a bevált módszere, a lényegi különbség abban mutatkozott meg a bolsevik puccs és a korábbi orosz palotaforradalmak között, hogy az előbbi nemcsak az állam fölötti irányítói hatalmat, hanem az emberek gondolkodása fölötti korlátlan uralmat is meg akarta szerezni.

A sikeres bolsevik puccs nagyon gyorsan baloldali típusú forradalommá nőtte ki magát, a puccsot ugyanis forradalmi lelkületű emberek hajtották végre, a forradalmárok legrosszabbik formájából valók, olyan kizárólag csak a célt szemük előtt tartó fanatikusok, akik egy eszme győzelme érdekében készek akár a fél világot is legyilkolni. Leginkább a vallási fanatikusra hasonlít ez az először Európában kitermelődött emberfajta. Az elvakult forradalmárnak az ideológiája a vallási hite, amit mindenáron, ha kell, tűzzel-vassal rá akar kényszeríteni a társadalomra. A bolsevikok Bibliája a Kommunista kiáltvány és A tőke volt Lenin értelmezésében. A vallási nyelvre átfordítva ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy a bolsevikok Lenin teológiája szerint magyarázták a marxi-engelsi szentírást. (Voltak a leninivel rivalizáló más „bolsevik teológiák” is, melyek közül Trockijé futotta be a legnagyobb karriert.)

Mi volt ennek a „lenini teológiának” a nagy, valóban történelemformálónak bizonyuló újítása? Az, hogy a velejéig pragmatikus gondolkodású Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin svájci emigráns magányában rájött, hogy nem kell vég nélkül várakozni arra, hogy a történelem lezáró fázisához érjen, amit a marxi tanok alapján úgy képzeltek el, hogy a Föld fejlettebbik részén az öntudatra ébredt proletariátus átveszi a hatalmat és megteremti a világi üdvöt elhozó osztály nélküli társadalmat. A gyakorlatias Lenin szerint a történelem végének (beteljesülésének) elérkezését meg kell sürgetni. Ezt az „időhajcsári” szerepet a hozzá hasonló baloldali értelmiségieknek kell felvállalniuk, nekik kell megszervezniük egy a forradalmat győzelemre vivő központosított irányítású kommunista pártot, majd ezután szintén az ő vezetésük alatt kell kialakítani a proletárok diktatúrájának mondott kommunista államot.

Mi másként oldhatta meg ezt a nehéz feladatot egy elenyésző számú kisebbség, még ha az hazug módon többségnek (bolseviknak) is nevezte magát, ha nem puccsal? A kínálkozó alkalmat kihasználva ez történt azon a novemberi napon.

A hatalomátvétel után Lenin vezetése alatt a Párt (a „bolsevikok egyházi szervezete”, „a kommunista klérus”) vette át a társadalom ellentmondást nem tűrő irányítását, és nem a munkásosztály. Lenin a munkásokat és a parasztokat nem tartotta elég öntudatos lényeknek ahhoz, hogy rájuk lehetne bízni a boldog jövő felé vezető út kitaposását. Őket, tudatlan együgyűeket vezetni és boldogítani (üdvözíteni) kell. (Ebben is világosan megmutatkozik, hogy a társadalomban neki szánt szerep alapján a kommunista párt – nemcsak az orosz bolsevik – az egyházvezetés mintájára működött.)

Tipikus, közembereket mélységesen megvető értelmiségi gőg tükröződik ebben a lenini forradalmi programban, de nem csak ő volt ilyen, a bolsevik forradalom többi főszereplője is hasonlóan beteg gondolkodású entellektüel volt. Dosztojevszkij – gondoljunk csak az Ördögökre – már évtizedekkel a bolsevikok által levezényelt társadalmi fordulat előtt hajszálpontos leírását adta ennek az embertípusnak. Ezeknek az örök forradalmároknak a jellemét a magukat isteni magasságokba emelő értelmiségi gőg hatja át, mindegyikük cselekvési irányelve a cél szentesíti az eszközt alapelve, amiből kifolyólag nem ismerik az erkölcsi kételyt.

Ilyenek voltak a forradalmárok száz évvel ezelőtt, és ugyanilyenek ma is, csak a hirdetett eszmék mások, a forradalmi attitűd az örök és megváltoztathatatlan. A bolsevikok a homo sovieticussá való átalakulást akarták kisajtolni a hagyományosan vallásos beállítódású orosz muzsikból, a mai emberjogi forradalmárok pedig, amint azt az EU héten Belgrádba látogató emberi jogi biztosa, Nils Muižnieks egy 2009-es cikkében megírta, a homo sovieticust felváltó homo sorosensust szeretnék kitermelni a kommunista korszak egykori emberéből itt Kelet- és Közép-Európában. A Nyugaton már tomboló (poszt)modern revolúció, a gender-forradalom zászlóvivői pedig valószínűleg a homo genderus megteremtéséről álmodozhatnak.

A könnyen felismerhető közös forradalmi jegy, hogy mindegyikük egy az eszme képére átformált megfelelő embert akart létrehozni, és átnevelendő vagy eltörlendő földlakónak tart mindenki mást, aki nem illeszkedik bele az általa ideálisnak vélt emberképbe.

Mindkét fontos ismertetőjegyük, a gőgjük és az erőszakosságuk is megmutatkozik ezeknek a forradalmárnak szegődött értelmiségieknek abban a szenvedélyes hitében, hogy az idea képére kell átalakítani a valóságot. Ezek a magukat gondolkodónak tekintő emberek ahelyett, hogy hiteles bölcselőként az eszméik és gondolataik összhangba hozására törekednének a valósággal – amely a világi rejtelmek és léttitkok megismerésének az egyetlen járható útja –, mindenáron azon fáradoznak, hogy a valóságot, a társadalmat az ideálisnak vélt elképzeléseik szerinti keretekbe kényszerítsék bele. Eközben a legtöbben közülük semmiféle erőszaktól nem riadnak vissza.

Ilyen, hetven éven át hősökként ünnepelt, könyörtelen emberek hajtották végre a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, amit sokkal helyesebb volna sikeres novemberi bolsevik puccsnak nevezni, így kisbetűsen írva. (A sikeres jelző azért kerülhet az élére, mert 1917. júliusában volt az első bolsevik hatalomszerzési kísérlet, amely azonban megbukott.)

Mi a mérlege az 1917-es sikeres novemberi puccsal elindult, néhol még mindig tartó nagy valóság-átalakítási kísérletnek? A történelemformáló nap kilencvenedik évfordulójára megjelent A kommunizmus fekete könyve című kiadvány szerint százmillió halott. A száz év mérlege tehát százmillió áldozat, nem számítva a forradalmi kísérletet túlélt, de egy életre megnyomorított emberek jóval számosabb tömegét.

Magyarországon 2001 óta – természetesen a középpontban a rendszer magyar üldözöttjeivel – rájuk emlékeznek a kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én.