2024. március 29., péntek

A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan

Hová tűntek Zentáról a békebeli kiskocsmák?!

Az úri közönség gyakran táncol a kedvenc zentai kávézómban is, viszont nincs ötórai késelés – egyelőre –, mint Rejtő varázslatos világának üdítő hangulatú matrózkocsmáiban, és mostanáig még a problémamentes kilépésben is biztos lehettél; elég volt, ha nagyjából tisztában voltál a mértékkel és az alapvető illemszabályokkal.

A nyakkendő viselete nem kötelező, viszont ne zaklasd a pincért oda nem illő zeneszámok kérésével, s főleg mellőzd a söröskorsók negyedóránkénti falhoz csapdosását. Ha mégis megteszed, a megtermett csaposlegény gondoskodni fog róla, hogy a te kilépőd is parádés legyen – és még szerencsésnek mondhatod magad, ha nem a kardos pultosmenyecske penderít kifelé a hideg levegőre, hogy cseppet elmeditálgathass.

Ezen a helyen mindig jól megfért a pult mögött szakadt punk és tikkadt gyári munkás, melegedni vágyó piaci kofa és ihletet gyűjtő művészpalánta. A kínálat mérsékelt árfekvésű – sőt: kitűnő gyümölcspárlatot mérnek potom pénzért! –, így a kispénzű fiatalok is előszeretettel látogatják. A muzsika kellemes, sosem túl zajos, jókat lehet beszélgetni egy bögre tea, egy korsó fröccs mellett, és egyáltalán: az egésznek kellemes otthonszaga van. …de hát ugye, ahol szeszt is felszolgálnak, ott mindig adódhatnak konfliktusok.

Viszont ez idáig igen ritka volt itt a koccanás – leszámítva az emeleten a biliárdgolyókét –, most meg egyetlen hétvégi estén az úri közönség három tagja is röptetésre kényszerült. És egyébként is: az utóbbi időben egyre gyakrabban tévednek be izgágára beszlopált polgártársak, akik előbb-utóbb gyomor-összehúzódást, ökölbeszorulást váltanak ki a békésen iszogató törzsvendégeknél.

Hogy mi lehet a jelenség oka? Természetesen a zentai kiskocsmák teljes eltűnése, mely helyeken kicsit mások voltak a mércék. Persze ezek törzsközönségének java része is remekül tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, ám azért akadnak jó néhányan, akik sértve érzik magukat, és ahelyett, hogy ökörként otthon innának magukban, inkább orrszarvú módjára rontanak a szomszédos szavannára.

Mindazonáltal nem egyedül ők nehezményezik a fent említett remek kis csehók megszűntét: jómagam is visszasírom őket, hiszen a város egyedi színfoltját jelentették. A régi szép idők, amikor kamaszkorunkban Gyuszi cimborám születésnapját mindig a Sárga Csikóban kezdtük megünnepelni – aztán jött sorra a Piros Csizma, a Fehér Rózsa, a Zöld Fa… mire a színskála végére értél, már meg is találtad a harmóniát önmagaddal és a világgal. Efféle kalandos szafarikra városunkban ma már nincs lehetőség; hát hogy a kék égbe ne okozna ez frusztrációt egyes szeszlovagok lelkivilágában?!