Kellemes kötelességem, hogy tudósítóként rengeteg kulturális rendezvényen veszek részt. Lebilincselő, vetítéssel egybekötött útibeszámolókon, lelket gyönyörködtető tárlatmegnyitókon, izgalmas író-olvasó találkozókon, pezsdítő koncerteken, színházban, színházban, színházban… és folytathatnánk a sort még jó ideig. Minden héten legalább három-négy ilyen eseményen vagyok jelen, melyek elgyönyörködtetnek, elgondolkodtatnak, egyszersmind el is lazítanak – testnek, szellemnek és léleknek erre is szüksége van olykor, ugye-ugye. És amit a felsoroltakon túl mindezek nyújtanak, az nem utolsósorban a közösségi élmény. Szeretett városom lakói igazán nem szűkölködnek kultúrprogramokban, és – hála érte – élnek is vele. Az olvasáson túl – mely számomra azért örökre az első helyen marad – minden egyéb művészetet együtt átélni az igazi (bár egy-egy kötet lapjai közé bújni is úgy a legélvezetesebb számomra, ha a kedvesem vállát érzem közben a vállamhoz simulni; ebben is megosztozunk). Az alkotás, az előadás ott születik meg igazából először, amikor eljut befogadójáig. Amennyiben pedig igazán értékes és érdekfeszítő, akkor az energiák csak úgy vibrálnak színpad (dobogó etc.) és nézőtér között, előadó és közönsége között, de ugyanúgy a közönség soraiban lélek és lélek között. Nem nagyon tudok elképzelni ennél erőteljesebb és hatékonyabb közösségformáló erőt. (Persze szóba jöhet még a sport is, de akár még a politika is, csak ezek esetében, sajnálatos módon, olykor negatív előjellel valósul meg a közösségformáló hatás… míg az előbbiek felemelnek, az utóbbiak sokszor lehúznak.) Városom polgárai pedig köszönik, és élnek a lehetőséggel: ritkán fordul elő, hogy ne sokadmagammal élvezzek egy-egy ilyen izgalmas eseményt.
(Fotó: Szögi Csaba)
Aztán az utóbbi időben egyre többször azon kapom magam, hogy a gyermekeknek szóló programokon érzem magam legjobban! Mesematinék a színházban, mesekötet-bemutatók, szavalóversenyek, táncházak a legkisebbek számára, a legkülönbözőbb gyerekfoglalkozások a múzeumban, a könyvtárban, az alkotóházban… vagy egy farsangi télűző mulatság (amin a legutóbb vettem részt a minap), és sorolhatnánk… Ha fentebb energiák áramlásáról beszéltem, hát az még csak itt érezhető igazán! Ifjú műélvezőink és művészpalántáink mindig tömegesen jelennek meg ezeken az alkalmakon – nem feltétlenül csak az óvó- és tanítónénik toborzására reagálva –, igazán lelkesek és érdeklődőek, reakcióik pedig magukkal ragadják az odatévedő felnőttet is. (Akár fel is tehetnénk a kérdést: ki nevel itt kit?…) Szóval hagyjuk csak ezeket a „mai fiatalok” vagy „nem lehet őket elrángatni a képernyő elől” jellegű szófordulatokat… Engemet úgyszólván megdelejeznek, és feldobják a hangulatomat, bearanyozzák a napomat minden egyes alkalommal.
Hogy ma mi zajlik az iskolában, abba nincs nagy beletekintésem, de „a mi időnkben” nem túl sok dolog keltette fel az érdeklődésemet alsó és középfokú tanulmányaim során a kötelező tananyagban, azon túl mással meg nemigen foglalkoztak a tanáraink – tisztelet a ritka kivételnek. És akkor hol volt még a lelkesedés? (Ha nincsenek a könyveim, minden bizonnyal megaszalódok a közönytől.) Napjainkban viszont igencsak lelkesítő ez a jelenség, hogy kultúrával megbízott – vagy meg nem bízott, de azzal foglalkozó – intézményeink és embereink mekkora hangsúlyt fektetnek a legfiatalabbjaink nevelésére (foglalkoznak lelkével, energiáival, kreativitásával etc.), akik ezt láthatóan hálásan is fogadják. És itt kanyarodnék vissza az írásom elején felvetett témához: a közönséghez, illetve a közösséghez. Melynek formálását nem lehet elég fiatal korban elkezdeni – baba-mama klub és babajóga is működik már nálunk! –; a jeleket jelen pillanatban mindenesetre nagyon ígéretesnek látom egy eljövendő összetartóbb közösség létrejöttére. És emelem kalapom mindazok előtt, akik tesznek ezért! (Nagyon kíváncsian várom, milyen tömeges és lelkes lesz nálunk egy-egy helyi kultúrrendezvény közönsége mondjuk tíz év múlva…)
A végére pedig engedtessék meg nekem egy kis „művelődési reklám”: A héten zajlik a Zentai Magyar Kamaraszínházban a II. Teátrum Neked! fesztivál. Ezen egyre dinamikusabban fejlődő intézményünk is derekasan kiveszi részét a közönségnevelésből, utánpótlásának biztosításából. Hogy mást ne mondjak, akárcsak tavaly, idén is a rendezvény minden napjának délelőttje a legkisebbekről szól, ahol a foglalkozásokat követően egy-egy mesedráma is előadásra kerül. A három darab közül ráadásul egynek most lesz az ősbemutatója! Kövezzenek meg, de alig várom, hogy ott rajongjak a gyerekekkel az első sorok között!
