„Szabadkán naponta nyolc-tíz lopás és betörés van. A rendőrségen mást sem tesznek, mint jegyzőkönyveznek a panaszokról, de nem is igen járnak utána. Olyan sok a bűneset, hogy nem tudják melyikhez kezdjenek” – írta 1918. február 8-án a Bácskai Hírlap. És bizony a szabadkai újság száz évvel ezelőtti számait átlapozva sok bűnesetről olvashatunk tudósítást, amely a város megromlott közbiztonságáról tanúskodik, a háború utolsó évében.
A legtöbb bűnesetet a katonaszökevények követték el. „Ezek az emberek hónapokig csavarognak, bujkálnak, és amíg csapatjuktól távol vannak, lopásokból, betörésekből élnek” – írta róluk a hírlap. Február 5-én egy mélykúti kettős gyilkosságról olvashatunk tudósítást. Egy Varga Jánosné nevű 60 éves birtokosnőt és Ágnes nevű 18 éves lányát szurkálták agyon bajonettel. A házukat teljesen felforgatták, de csak 400–500 korona pénzt és ruhaneműt vittek el. A csendőrök az esettel kapcsolatban két katonaszökevényt kerestek, akiket a szomszédok láttak a ház körül ólálkodni, és este szállást is kértek Varga Jánosnétól. Február 8-án utcai lövöldözésbe torkollott egy katonaszökevény letartóztatása. A katonai rendőrség egyik őrjárata a Király és a Nap utca sarkán felismerték Jovákovics János régen körözött, veszélyes katonaszökevényt. A katonarendőrök üldözőbe vették a dezertőrt, aki egy nagy késsel támadt rájuk. Erre az egyik katonarendőr lekapta válláról puskáját és lelőtte a katonaszökevényt. A golyó keresztülment a katonaszökevényen és megsebesített egy járókelőt is. A golyó egy Szekeres János nevű öreg embert talált el a combján. A sebesülteket a Mária Valéria közkórházba szállították.
A hónap legfurcsább esetéről azonban a Bácskai Hírlap február 20-i számában olvashatunk. Előző nap többen is felkeresték a lap szerkesztőségét, azzal, hogy az éjjel fültanúi voltak annak, hogy valakit agyonlőttek a Wesselényi utcában. A tanúk hallani vélték a segélykiáltásokat és a végső sikoltozásokat. A lap egyik újságírója igyekezett utánajárni az esetnek, és megkereste a rendőrséget, „de sem a bűnügyi osztály sem a detektívek nem tudtak semmit a Wesselényi-utcai rémes gyilkosságról.” A mentősök „szintén nem akartak tudni a meggyilkoltról.” Az utca többi lakója pedig „a szokott éjszakai zajongáson kívül, a mely a Wesselényi-utca egyes részein minden nap megismétlődik” nem hallott semmit. Így a lap végül egy igen morbid felhívást tett közzé:
„Úgy hogy nem marad más hátra, mint felszólítani a rémesen lelőtt áldozatot, hogy jelentkezzen akár a rendőrségen, akár szerkesztőségünkben. Nagyobb bizonyosság okáért jó lesz, ha magával hozza a testébe lőtt golyót.”
Ilyen közállapotok mellett nem csoda, hogy Szabadkán egyre több polgár követelte a statárium bevezetését, mivel a rendőrség tehetetlen volt, mert a háború miatt „csak öregemberek maradtak a szabadkai rendőrségnek, és ez a néhány öreg ember is annyira el van foglalva közélelmezési kihágásokkal és adminisztratív ügyekkel, hogy még idejük sem marad a veszedelmes emberek üldözésére.” Bíró Károly polgármester a rendőrség előterjesztésére kérte a belügyminisztériumot, hogy Szabadka területén vezessék be a statáriumot, és a rendőrséget erősítsék meg nyolcvan fővel. A statáriumot azonban nem vezették be. Annyi segítséget kapott a város, hogy a rendőr-főkapitányság kihágási ügyosztályához két új rendőrbírót osztottak be, hogy segítsék a már meglévő két rendőrbíró munkáját. A segítség nagyon is kellett, mert békeidőben a kihágási ügyosztályon évente átlag „2000 kihágási ügy volt: most ez év elejétől, tehát két hónap alatt több, mint 1800 kihágási eljárás tétetett folyamatban”.
