2024. április 24., szerda

Hétköznapi foglalatosságok, mint a filmnézés

Mária csak egy kurva, de az is lehetséges, hogy ez egy fordított szimbólum – máris eldöntöttem, hogy Szász János filmjét meg kell néznem, ha már a bemutató utáni ismertetők egyikében ilyen mondat is olvasható volt. A feladat nem volt bonyolult, csak át kellett ugrani a szomszéd városba.

Nagyon jól tettem, a bemutató utáni ismertetőket pedig számos elmélyült és remek kritika követte – átmesélni nem kell, nem is volna lehetséges, hiszen az egészen ellentétes értelmezések között igazságot tenni nem kell, (ki)választani az igazságot kimondót pedig nem lehetséges – egyetlen kérdés maradt meg bennem, amiből aztán számos alkérdés bukott elő: miért volt jobb vidékre helyezni a történetet? Vajon mai szemmel tényleg inkább elképzelhető mindaz, ami történt Kodelkával a (korabeli?) vidéki kilátástalan sivárságban? Lehetséges, lehetséges. Bár a sivárság és a lélek sivatagja, amelyben egy észrevétlenül kezdődő pillanat után uralkodni kezd a vér szaga, sohasem helyhez kötött. De ha nem helyhez kötött, akkor ugyanott vagyok – a kérdés többet rejt, mint amennyit a rendező elárulni szándékozott, ez azonban nem előnye az alkotásnak.

Szász János filmrendező 1997-ben készítette el a Witman fiúk című filmet (Csáth Géza Anyagyilkosság című novellája alapján), a lelketlen anyát Maia Morgenstern alakítja, aki Jézus anyját Mel Gibson A passió című filmjében.

Ha anya, akkor Maia Morgenstern barna tekintete, ha színészi alakítás, akkor a Witman fiúk anyja és Jézus anyja – így aztán mozizóként egyszerre örültem Szász János és Mel Gibson választásának, mert megtalálták azt a művésznőt, akinek a tekintete a mennyország és a pokol, a kegyelem és a nemtörődömség (ami egy anya esetében rosszabb a kegyetlenségnél).

Ez sem igaz így – állítólag a színésznő éppen divatban volt, és filmkritikusoknak csalódást okozott az alakítása (Szász filmjében; Mel Gibson filmjét inkább fel sem hozom).

Akkoriban (múlt század, kilencvenes évek második fele) már erőteljesen foglalkoztatott Csáth Géza és Jónás Olga viszonya, ugyanis Dér Zoltán elmesélte a gyilkosság napjának történetét, ahogyan meg is írta az egyetlen élő szemtanúval való találkozását követően, aki a cselédlány volt a Csáth–Jónás házaspárnál Regőcén.

Nekem Jónás Olga volt a főhősöm, ami viszont megnehezítette számomra a történet megírását, az akkoriban már erőteljes elvárásként megfogalmazódott nő-divat volt, ha szabad így nevezni a hozzánk is diadallal megérkező diskurzus elvárásait (mindez rettenetesen régen volt).

Időközben írtam egy másik regényt, gondolván, a történelmi közelítés és szembenézés a diktatúrával, aminek én is pionírja voltam, egyszerűbb folyamat, mint megírni egy drogfüggő, zseniális, ámde ocsmány gyilkos orvos-író és feleségének bonyolult történetét.

Szász János Ópium – egy elmebeteg nő naplója című filmje akkor érkezett meg a mozikba, amikor a regényem második kiadása is megjelent – rendkívül érdekelt: vajon az anyagyilkosságot követően a feleséggyilkosság érdekli-e a rendezőt, kellőképpen fontos-e számára Csáth Géza vonatkozásában ez az életrajzi adat? Vagy Jónás Olga vonatkozásában? Ez számomra mindenképpen megmaradt rejtélyként, nem is gondolom, hogy valaha eldönthető volna. De annyi mindenképpen igaz lehet, hogy az emberi lélek sötét oldala kihívás marad, amint az maradt Szász János rendező számára is – legújabb filmjében minden ott van, ami kimondatlanul kérdésként lebeghet az embereket összefűző felfűtött érzékiség, a manipuláció, a szenvedélyek őrülete kapcsán – az, hogy miből táplálkozik és miért épül a kapzsiság, ebből a szempontból csak következmény.

A rendező ezen második Csáth-filmje egyes kritikusok szerint nagyon csapnivalóra sikeredett. Ennek igazából nincs semmi jelentősége, a kreativitással járó belső küzdelmeknek bizony a közepes is része, de még a szekunda is. Gyenge film lett, de erősen érződött benne a szándék, az emberi kiszolgáltatottság, gonoszság, az indulatokat munkába állító tudat bemutatására.

Mindennek az ellenkezője is igaz, hiszen a legújabb Szász-filmről szóló egyik legelmélyültebb kritika éppen ezt a Csáth-filmet tartja az életmű csúcsteljesítményének.

Véletlenül alakult úgy, hogy Szász János filmjeihez való érzelmi kötődésemet Csáth Gézának köszönhetem, azt is, amit érteni vélek filmvilágából, és azt is, ami kizár engem a filmjei nyújtotta élményből. A művészi élmény feldolgozása mindig függ a befogadói értelmezés képességétől és érzelmi síkjától is. A legújabb Szász-film, A hentes, a kurva és a félszemű már a címével más filmélményekre asszociál. Az évek hosszú során át készülődő, más filmjeiben megmutatkozó, őt leginkább fogságában tartó kérdéskörre, a vágyakra, az emberi aljasságra (lealjasodásra), gonoszságra találja meg a választ ebben a filmben – a színészek becsülettel viszik, forgószélként felkapják a Kodelka-gyilkosság történetét.

Vass Géza történésznek van köze ahhoz, hogy a múlt századi és az azt megelőző századvégi sikkasztások, gyilkosságok iránti érdeklődésem nem múlt el a nagy port kavaró és részemről lezárt Jónás Olga-gyilkosságban, hanem tovább élt, erősödött. Olvasva a történész különböző esszéit, tanulmányait, amelyekben inkább regényesre veszi a figurát, inkább kalandos, mint tudományos, megerősítette azt az elképzelésem, hogy ez a téma nem kerülhető meg – sokat tanulhattam írásaiból, hiszen engem a korszak érdekelt, az elkövetők és hősök tényszerű leírása is fontos volt, függetlenül attól, hogy azokat kitalálom magamnak.

Így közeledtem, mintha mágnes húzott volna, a Haverda-gyilkossághoz, amelynek betéttörténetként való megírása segítségemre volt az adott kor megértésében, megítélésében, az emberi mozgatórugók meglelésében. Nem gondolnám, hogy különösebb sikerrel jártam, de annyi biztos, hogy sokkal többen vannak, akik immár tudják, miért áll a szabadkai Palicsi úti egykori honvédhuszár-laktanya közelében a Haverda-feszület. A siker fokmérője sokféle.

Léderer Gusztáv, Haverda Mariska, Pipás Pista – regények, filmek, színházi előadások.

Az 1925-ben elkövetett gyilkosság (Kodelka meggyilkolása) történetét dolgozza fel (ismét, hiszen egyszer már megtette röviden) Szász legújabb filmje – már a korszak is izgalmas, legalább annyira, mint Mária nevének a helyzetéből adódó bonyolult vagy buta értelmezése, ha a filmet bemutató/elemző írást legalább részben megértettem. Nem törekedtem erre, hiszen a név véletlenszerű, ebből kihámozni a megváltás (jobb, emberibb élet lehetősége?) vágyát igencsak erőltetett volna.

És az erőltetettség egy ponton a filmben is átbillenni látszik.

Kimarad a filmből mindaz, amit az említett vidéki történész remek oknyomozó tanulmányai, irodalmias esszéi is felkínálnak. Érthetetlen, hogy az emberi lealjasodás mellett nem jut hely a korszaknak, ha pedig mégis, az inkább suta és közhelyes. A történelem és az egyéni döntések találkozási pontja megkerülhető, mégsem kerülhető el. Ha mégis, akkor úgy leszünk szegényebbek az értelmezéssel, mintha csak egy közepes krimibe oltott emberi dráma lehetőségét néznénk.

„A kintről bevetülő fény, ahelyett hogy felvilágosítást nyújtana, az embert az elsötétülés tapasztalatában részesíti. A moziba beülve a hófehér vászon megvilágosodik – a sötétben rejtőző néző pedig eközben saját sötét vágyainak lesz foglya. A film és a mozi nagy esélye Musil szerint abban van, hogy a szubsztanciáktól kiüresedett modern világban »pszichotechnikai apparátusként« lehetőséget kínál az embernek, hogy ne akarjon összefüggéseket hazudni ott, ahol azok nem léteznek, »lebeszéli« arról, hogy ideológiai szemellenzőket csatoljon fel. Vagyis segít neki, hogy átérezze és megélje a világ »szenvedélyes töredezettségét«. A mozi »varázseszköz«, amely az embert ráébreszti arra, hogy a világot végképp »varázstalanították«. Ezt várta Musil a filmtől. De hamarosan csalódnia kellett” – írta évtizedekkel ezelőtt Földényi F. László.

 Nehéz varázseszközzé tenni a filmet a varázstalanított és rettenetes sok feleslegességgel megtöltött világban – az újabb lehetséges magyar Oscar-díj kapcsán sokan bizonyára felhorkannak. De mielőtt ezt megteszik, fel kell idézniük magukban 1989-et, az évet, amely egyszerre adta a magyar filmtörténetnek Az én XX. századom és az Eldorádó című filmeket. A lehetséges Oscar-díj építkezik, terebélyesedik, lehetőséggé válik (ez utóbbinak számos fontos eleme van a művészi építkezés mellett). És ha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy az Eldorádó miképpen mutatta be a kort, a korszakot, amelyben az emberek lealjasultak, felmagasztosultak, öltek, és jobb életre vágytak, akkor rá kell döbbennünk, hogy a világ szenvedélyes töredezettségét egy nagy film esetében nem lehet a kort, a korszakot megkerülve három ember történetébe zárni. Mert akkor a hentes csak hentes marad, a kurva csak kurva marad, a félszemű meg csak félszemű marad. És ez mindenképpen kevés.