2024. március 28., csütörtök

Amikor súrol a fény

Ninkov K. Olga: Azon művészettörténészek közé tartozom, akik azt vallják, hogy a művészet az élet tükre, és ebből kifolyólag nemcsak a „nagy” művészek alkotásait „zengem tovább”, hanem szere

Dr. Ninkov K. Olga művészettörténész felkészültsége, tehetsége, tudása, érdeklődési köre okán Szabadka és Vajdaság művészeti életének meghatározó személyiségei közé tartozik. Azok közé, akik következetességgel bontakoztatják ki kivételes, sokoldalú képességeiket. Munkássága, folyamatosan kiteljesedő életműve bizonyítja ezt.

Honnan ez az affinitás? Milyen volt a család, a körülmények, az indító közeg?

– A családomban tetten érhető volt egy bizonyos érzékenység a művészetek iránt. Édesanyám nagyon szépen írt, az irodalmat is ő szerettette meg velem, sokat olvastam. Beírattak a Szabadkai Zeneiskolába, ahol Hényel (azóta férje után Székely) Mária, akkor fiatal, lendületes tanárnő, az individuális foglalkozásokon „kibontott”, mint egy anyagot. Megajándékozott egy könyvvel, a modern képzőművészetről szólóval, mintha sejtette volna, hogy egyszer majd ott lesz dolgom, s a művészetek, a képzőművészek közé nyerek bebocsátást. Ragyogó tanárok, mint Sándor Géza és Égető Gabriella, intésére olyan belső világokat jártunk be, amelyeknek köszönhetően magunkkal vittünk egyfajta szenzibilitást, alázatot, tudást, humort, munkaritmust. Ezenkívül szerettem rajzolni. Élesen emlékszem, esett a hó, s az óvodában azt a feladatot kaptuk, hogy sötétkék csomagolópapírra fehér temperával havat, hópihéket meg hóembert fessünk. Lenyűgözött, hogy nemcsak fehér papírra lehet festeni. A fordított vagy rejtett, de nagyon is létező világ kapui nyíltak ki számomra ekkor. Ez egy hatalmas és örömteli érzés volt ötéves koromban, amire most is élően emlékszem. Később már a színház is vonzott, az egész város ott volt a színházban, még mindig az orromban érzem a függöny nehéz illatát, hallom a színpadi deszkák nyikorgását, a szünetben a hangos zsibongást. Az emberi élet bizonyos sorsszerűségnek van alárendelve, mintha életünk és pályánk menetiránya előre meg lenne írva. Budapesten végeztem művészettörténet-néprajz szakon.

Művészettörténésznek lenni valamikor úri foglalkozásnak számított – írja Kovalovszky Márta, Frank János (1925–2004) magyarországi művészettörténészre emlékezve. Ez érdekes észrevétel, sokan nem hallottak róla.

– Én azt tudom mondani, hogy Frank János idejében Bela Duranci (1931) művészettörténész volt Szabadka első okleveles művészettörténésze, és egy időben patkányok barátjának nevezték, mert védte a város ódon épületeit. Amellett, hogy értékes épületek voltak, tele lehettek „problémás” állatokkal. Az idő viszont őt igazolta, mert mindenre van gyógyír, és a legrosszabb választás a patinás épületek lebontása. Az úri foglalkozások ideje a múlté. A mi szakmánk is éppen olyan szakma, mint bármelyik másik, és inkább azok közé tartozik, amelyeknek több a szellemi, mint az anyagi vonzatuk. Azon művészettörténészek közé tartozom, akik azt vallják, hogy a művészet az élet tükre, és ebből kifolyólag nemcsak a „nagy” művészek alkotásait „zengem tovább”, hanem szeretek találkozni a kis közösségek mestereivel, annál is inkább, mert Szabadkán, e vidéki város múzeumában dolgozom. Ez a fajta hozzáállásom abból is ered, hogy néprajz szakot is befejeztem, és számomra mindkettő, a művészettörténet és a néprajz is az élet különböző aspektusaival foglalkozik. A néprajz módszertanát alkalmazom, egy-egy művészeti jelenség esetében nem csupán az esztétikát éltetem, más dolgok is érdekelnek.

Képzőművészeti alkotásról, amit tudni kell, azt látni kell tudni. Szoktál képeket kérdezni?

– Szoktam-e képeket kérdezni? Hát ez az én szakmám. A feltett kérdés egy átlagos nézőre vonatkozik, aki nem foglalkozik képzőművészettel. Ha én nem állok meg egy-egy alkotás előtt, nem járom körül, nem faggatom, és nem mélyülök el benne, akkor nem én lennék, hanem valaki más, olyan valaki, aki laikus szemmel nézi őket. Nemcsak az alkotót próbálom megismerni, hanem magát a művet, egy új, önálló világot. Fején találtad a szöget, mert elmondhatom, szeretek ikonográfiával foglalkozni. A műelemzés a művészettörténet tudomány egyik alapvető módszere, és amikor még a szabadkai gimnáziumban dolgoztam, erre is próbáltam megtanítani a diákjaimat. Hogy bátran nézzenek szembe egy-egy alkotással, és elemezve azt, kerüljenek közelebb hozzá. Oly sok minden rejtőzik egy alkotásban, egy csendéletben, tájképben vagy akár egy absztrakt festményben is. Színek, formák, témák! Egy műben semmi sem véletlen, illetve mindennek jelentése van. Vegyük például a színeket! A színes szavunk jelentéséről mindenkinek van bizonyos ismerete és elképzelése, tudjuk, mi mindent jelenthet a piros, a kék, a sárga, és ez a gyakorlati életben is megnyilvánul, pl. a virágajándékozási szokásokban. De a színeknek is többfajta jelentésük van, a motívumokról nem is beszélve. A szimbólumlexikonokat lapozva ismerhetjük meg pl. a madár, a körtánc, a tündér stb. jelentéseit, amit azután egy kép kontextusába helyezve tovább értelmezhetünk.

A művész önmagába néz és a világba. Ha abból, amit lát, ki tud fejezni valamit, s alkotásában tükröződik a kora, akkor ott kezdődik a művészet.

– Sáfrány Imre életművében sokfajta téma, motívum fordult elő, nagyon sok húron tudott rezonálni, és több jellegzetes motívum mentén alkotott képciklusokat. Több képet is festett a szamártövis, varsa, sámán, fa és virág motívumával, de nála a virág néha asztronauta, nem csak dekoratív elem. A sámán figuráját dr. Lükő Gábor néprajzkutató A magyar lélek formái című könyvéből kölcsönözte, melyben a madárbőrbe bújtatott sámán vázlata található. Esztétikai értékeiben is kiemelkedik ahhoz a faliszőnyeghez készült vázlatterve, amely A virágcseréptől a világűrig címet kapta (1970), valamint a Trió elnevezésű faliszőnyeg (1969), amelyet a három Holdon járt asztronautának szentelt. Számára a sámán nemcsak az anyagi és szellemi világ közötti kapcsolat szimbóluma, hanem a folklór és a modern művészet egységének jelképe: a régi civilizációk és a mai világ közötti kapocs, valamint amikor betegsége már évekre ágyhoz láncolta, önmaga szimbóluma is. Sáfrány halála évétől kezdve a szabadkai Művelődési Érdekközösség a Bodrogvári Ferenc-díj mellé adományozott plakettet Sáfrány sámánalakjával látta el. Eredetileg Sámán Díjnak nevezték volna el, de a szocialista időben ilyet nem lehetett tenni.

Utazás egy művészettörténész szemével. Emlékezetesek a személyes találkozások a műalkotásokkal?

– Az az elsődleges, igazi élmény, ami közvetlenül hat az emberre. A képet, a rajzot, a szobrokat nem reprodukción, könyvek lapjain kell látni, azok nagyon halvány képet adnak vissza. Amikor befejeztem az egyetemet, felkerekedtem és elmentem egy európai tanulmányútra. Egyedül mentem, hónom alatt egy jegyzetfüzettel, a meglátásaimat írtam bele. Többek között megnéztem a Mona Lisát, Van Goghot, gótikus templomokat látogattam meg, a Fekete-erdőn végigutazva visszaköszönt a gyermekkorom, felelevenedtek Grimm meséi. Néprajzi utakon is voltam, így Párizsban nemcsak a Louvre-t néztem meg, hanem a Néprajzi Múzeumot is, nomádok között is megfordultam, sokat nemezeltem. Athénban – akkor még kicsi volt a lányom – végigjártuk a legnagyobb Régészeti Múzeumot, a mai napig emlékszik rá. Körmöcbányán eszembe jutott, hogy megfordult itt Csontváry, hogy ide köthetők M S mester festményei, és mennyire más érzés volt a helyszínen érzékelni, megélni azt a környezetet, ahol ezek a művészek éltek. Minden művész kötődik egy tájhoz, egy régióhoz. A déli művészek érzékenyebbek a fényre, a színekre, az északiak észszerűbbek, gyakorlatiasabbak. Motívumokban is érdekes a megoszlás, habár egyes korszakok egyetemesen diktálták a motívumokat, ilyen a szecesszió: virág, lányfej, páva. Becsülöm azokat az embereket, akik nemcsak a könyvekből ismerkednek a szecesszióval, hanem eljönnek Szabadkára. Nem beszélve a dimenziókról! Középiskolás házikönyvtáram egyik könyvének fedőlapján előszeretettel nézegettem egy németalföldi festő, Hugo van der Goes sajátságos Ádám és Éva ábrázolását 1470-ből. Olyan nagynak tűnt szememben a kép. Később, amikor a Bécsi Szépművészeti Múzeumban ráakadtam erre a festményre, rácsodálkoztam, mert olyan kicsi volt, mint a két tenyerem, de akkor már együtt voltam vele, együtt lélegeztem vele.

Nem tudni, hogy hol az otthon határa” – vallhatnád művészettörténészként, mert mindenütt, oly sok területen otthon vagy, otthon érzed magad.

– Azért dolgoztam, hogy a szépség élvezete eljusson mindenkihez, hogy hasznos dolgot csináljak, és semmi se vesszen kárba. Amikor ide kerültem, a Szabadkai Városi Múzeumba, ami abban az időben a szabadkai szecessziós városházán volt, nap mint nap megnyitottam a szecessziós tulipános kaput, felmentem a lépcsőkön, mindig szemet szúrt valami új, és a látogatókat kalauzolgatva a díszteremben rájöttem, hogy oly sok minden nincs feltárva, s hogy mennyire lényeges a kutatás. Így kezdődött. Tanulmányaimban arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a szecesszió nemcsak az építészetben van jelen, hanem a festészetben, szobrászatban, iparművészetben, ipari tervezésben, fényképezésben, könyvkötésben.

Minden ötleted meg tudod valósítani?

– Éppen az az izgalmas, hogy minden egyes tárlat mindig egy-egy lépés a következőhöz. Amikor második alkalommal költöztették a múzeumot, és a kutatók is lázasan csomagoltak, támadt egy ötletem, miért ne különíthetném el a portrékat, így kezdtem őket összeválogatni. Úgy éreztem, valamit adnom kell a szabadkaiaknak, ami csakis a városukról szól. Tetemes anyag gyűlt össze, még a tárlatlátogatók is elcsodálkoztak, hogy milyen sok arcképet tartalmaz a gyűjtemény. A japanizmus divatját Szabadkán tíz évig kutattam, és a múzeumi évkönyvben publikáltam. Ami fontos, elraktározódik bennem, és tovább érlelődik. A japanizmus gyerekkori emlékekből fakadt, édesanyámnak volt egy sötétkék selyemkendője, riksákkal díszítve (távol-keleti közlekedési eszköz, amely emberi erővel húzott vagy tolt, személyszállításra használt, kétkerekű jármű). Fejkendő volt, sohasem viselte – régen nem váltak meg könnyen semmitől, én is ilyen vagyok –, csodálkoztam is, hogy kerül ide a többi megszokott holmi közé. Aztán egy újabb emlék, gésákat ábrázoló fotók a szomszéd Rózsika néni falán. Gyerekként megéreztem, hogy ez mennyire különös. Aztán telt az idő, és egy 1905-ös Bácsországban rábukkantam a cikkre, hogy Szabadkán dívik a japán divat, hogy japán bált rendeztek, hogy a Macskovics Titusz építész lánya gésának öltözött. Aztán lapozgatom Csáth Géza leveleit, amiben 1912-ben bátyjának, Brenner Dezsőnek leírja és lerajzolja a Bözsikének szánt kimonó szabását illetően, hogyan kell a kimonót megvarrni, milyen virágot kell a hajba tűzni, és milyen színű szájrúzst kell használnia a gésának. Különben megnézheted bármelyik divatlapban, teszi hozzá, de bizonyságul lerajzolja a levelében. Itt jegyezném meg, hogy Csáth Gézával kapcsolatban az a megtiszteltetés ért, hogy írhattam a Szabadkai Városi Könyvtárban őrzött rajzairól. Csak annyit mondok neked, hogy a Lifka Sándor neobarokk szekreterének ajtószárnyait (amit itt, a múzeumban őrzünk) japanista motívumok ékesítik, virágzó cseresznye, kigyó, gésa, papírernyővel. Jó érzéssel tölt el, hogy a tanulmányomat felhasználták egy magyarországi kiállításhoz. Olyan ez, mint egy üzenetet hordozó palackposta, amit beledobsz a tengerbe, elengeded, s valaki kihalássza, örül az ember, hogy megtalálták és felhasználták. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a művészet egy diagnózis, amikor tudat alatti, mély tartalmak buknak a felszínre, persze tudás és kemény munka hátterében, egy kor, egy szituáció diagnózisa, és aki ezt meg tudja fejteni, az sokat tanul belőle, sokkal gazdagabbá válik. Az átütő tanulmányokról tudjuk biztosan, hogy nem fogják százszámra olvasni, de ha olyan valakinek a kezébe kerül, akinek szüksége van rá, akkor betömi a hézagokat, a tátongó űrt. Engem sokszor egy jó téma felfrissít, most az illusztrációk, a fedőlapok izgatnak, olyan vidám felüdülés. Egyébként is szeretem a könyveket, szeretem a kezembe fogni, megnézegetni, szagolgatni, ennél szebb nincs.

Miben segíti egy kiállítás a további munkád?

– Amikor kiviszed az alkotásokat a térbe, ott elkezdenek érvényesülni, kitárulkozni. Akkor kezdődik az igazi élvezet, amikor felaggatod őket a falra és megszólítanak, és elkezdenek bennünk élni. Legtöbbször a megnyitót követően készítem el a katalógust, mert utána, amíg szemlélem az alkotásokat, annyi mindent felfedezek. A képzőművészetet nézni kell, nem elég csak a könyveket bújni. Szabó Magda regényében az egyik kislány dolgozatot ír az ibolyáról, de még sohasem érezte az illatát. Ha nem szagoltad a virágot, ne írj róla, mert nem lesz hiteles!

Ha szabadon engedhetnéd a fantáziád, milyen kiállítást rendeznél legszívesebben?

– Távoli terveim között szerepel a népművészet és a vajdasági modern művészet kapcsolatának bemutatása. Hogy milyen iparművészeti tárgyak jelennek meg a festményeken, egy bútordarab, egy kerámia, egy porcelán, és miért pont azok. Nem tudok bővebben beszélni arról, amit még nem csináltam meg. Sok témát hordozok a szívemben, ha megadatik, akkor megcsinálom.

„A műalkotás a legrosszabb helyen az alkotójánál van.” Szóval, ki lehet ugrasztani a festményt a bokorból? 

– Nem gondolom, hogy rossz helyen van az alkotóknál, mert ragaszkodnak hozzá, saját gyermekükként tekintenek rá, és ezt a hozzáállást tisztelni kell. Az jó dolog, ha kiállítják őket. Hagyatékok kerülnek be a Szabadkai Városi Múzeumba, és ami bekerül, az nyomot hagy maga után, maradandó, az örökkévalóságnak szól.

Van esetleg személyes kedvenced a festmények közül?

– A fiatalkori kedvenceim közül megemlíthetem Marc Chagallt és Szinyei Merse Pált. Mára már több alkotáshoz kötődöm, mert foglalkoztam velük, vagy mert első látásra rabul ejtettek. Fritz Lang Metropolisz c. filmje tele van olyan effektusokkal, azzal a féle expresszionizmussal, amit Balázs G. Árpád is művelt. Abban az időben a mozi újdonság volt, az a fajta fény, amit az emberek a moziban tapasztaltak, amikor a levegőt áthasítja a fény, és áramlik, áramlik a nézők feje felett, ez már egy vizuális élménynek számított. A képzőművészetben és a filmben hasonló elemek tudnak megjelenni. Nagy József színháza több alkalommal képzőművészeti előképet használt, például Hangya András és René Magritte figuráit, kompozícióit.

Számodra mi szerez boldogságot?

– A nap legszebb időszakában, reggel, a természetben sétálni, miközben súrol a fény. A város régi részében, amikor tiszta a reggel, szintén más fényeket látni. Azt nagyon szeretem. Mikor vagyok boldog? Amikor együtt a család, amikor utazom, vagy egy-egy jól elvégzett munka után. Kertészhez tudnám hasonlítani magam, aki egy kertet gondoz, hogy jobban kifejezésre jusson egy-egy szép növény, és élvezhető legyen minden termésével, árnyékával, napsütötte részével együtt. Azt hiszem, ez a legfőbb, amit ma az embertől kívánni lehet. Mindenki végezze el tisztességgel a munkát saját kis kertjében, tegye rendbe saját kis dolgait! Az elhagyatott kert nem szolgálja az embert, lehangoló látványt nyújt, és legkevésbé vonzza a jövő emberét. „Művészeti kertészként” ilyesmi mozgat engem, belülről motoszkál egy hang, ezt még meg kell csinálni, ehhez hozzá kell nyúlni. Úgy érzem, ez a jó szándékkal végzett munka az én menedékem.