2024. március 19., kedd
FOLYTATÁSOS TÁRCA 25.

A nemzetőrök behatoltak Szenttamásra

A mi vidékünk, a mai Bácska és Bánát (Bánság) mellékhadszíntérnek számított az 1848–1849-es szabadságharcban. Elődeink ellenben egész biztosan másként látták és élték, de inkább szenvedték meg az akkori eseményeket. Nekik ez a táj valószínűleg a főhadszínteret jelentette, hiszen a harcok itt kezdődtek meg, ráadásul jóval korábban, mint az ország más részeiben. A Bécs és Belgrád támogatását élvező dél-magyarországi szerbek – a saját függetlenségi törekvéseikkel összhangban – elsőként fogtak fegyvert, lázadtak fel a törvényes hatalom ellen, s ezt a többségük helyesnek tartotta. A Délvidéken belháborúvá terebélyesedett konfliktus mérhetetlen pusztításokkal járt; Bácska és Bánát a legtöbbet szenvedett térségek közé került. A kezdeti kisebb-nagyobb zavargásokat, villongásokat, csetepatékat, összetűzéseket és atrocitásokat idővel – miként az a forradalom és szabadságharc kezdetének közelgő 170. évfordulója alkalmából készült írásból is kiderül – csaták, ütközetek, ostromok sokasága követte a térségünkben.

Május első felében Józef Bem (Bem József) tábornokkal együtt Bánátot tisztítja meg az ellenségtől. Sikeres hadműveleteik eredményeként a tavasz végére térségünk túlnyomó része – leszámítva a Titeli-fennsíkot – a magyar kormány fennhatósága alá került.

Az ország is fellélegezhetett, hiszen Buda május 21-ei visszavételéig csaknem mindenhonnan sikerült az államhatár peremére szorítani az ellenséges katonai erőket, jobb esetben akár fel is morzsolni őket.

Bácskában és Bánátban sokan reménykedtek, hogy a fegyveres harcok végre elcsendesednek, helyreáll a rend, és megkezdődik az újjáépítés, normális hétköznapok jönnek. Nem így történt.

Pedig Perczel hadserege mindent megtett a siker érdekében. Már március 25-én a német lakosságú Szeghegyig (Ловћенац, németül: Sekitsch) nyomult előre, ott véletlenül összefutott azzal a 14 péterváradi huszárral, akik épp a felmentő sereget keresték. A szerencsés találkozó után a felderítők azonnal visszasiettek az erődbe, hogy társaikat tájékoztassák a jó hírről.

Perczel is iparkodott Dél felé, hiszen a Fackh Oszkár százados vezette huszárjárőrtől megtudta, hogy tisztek egy csoportja az ellenségnek akarja átjátszani Péterváradot.

A gyorsított menetben előrehaladó csapatai március 26-án Kúláról és Verbászról is kiűzték a lázadókat. A környéken áttörték az osztrák–szerb erők gyenge védelmi vonalát a Ferenc-csatorna mentén, majd átkelve a túlpartra március 27-én bevonultak a német lakosságú Kiskérre (Бачко Добро Поље, németül: Kleinker). A faluban kapták a hírt, hogy Újvidék felé (a Duna bal partján) ellenséges hadoszlopok közelednek.

Perczel ezért még aznap 2 honvédzászlóaljjal, 2 huszárszázaddal és 1 tüzérségi üteggel (összesen 2200 harcossal és 6 ágyúval) az erődhöz indult. Ellenállás nélkül jutott be (előbb) Újvidékre, majd onnan Péterváradra, s azt élelemmel és a létesítmény működését szolgáló készletekkel, javakkal, holmival látta el.

Házon belül egyik első dolga volt a megbízhatatlan tisztek elküldése, illetve haditörvényszék elé állítása.

A vár körül azonban már kudarcot vallott: nem sikerült neki felszámolni a részleges ostromzár déli (szerémségi) oldalát. Az osztrák állások elleni március 29-ei rohamokban ráadásul csaknem 200 honvéd elesett, 150 megsebesült.

A Kiskéren hátrahagyott katonái nagyobb sikerrel jártak ugyanezen a napon. Mihálovich Mihály őrnagy vezetésével (március 29-én) elfoglalták az úriszentiváni (Деспотово) szerb sánctábort, s a védőket Zombor irányába elűzték.

Perczel március 30-án visszatért a kiskéri táborába, onnan másnap Verbászra indult a sereggel. A város közelében, a Ferenc-csatorna zsilipjénél, váratlanul szemben találták magukat 500 szerb fegyveressel és 2 ágyúval. Az ellenség támadását gyorsan visszaverték. Ezután (április 1-jén) a Zombor felé elmenekült szerbek után eredtek, de előbb – 5 nap alatt immár másodszor – bevonultak Kúlára.

A magyar előrenyomulás hírére a Zombort ellenőrző osztrák–szerb haderő mind az 5000 katonája visszavonult Bezdánba (Бездан), onnan – átkelve a Dunán – egészen Eszékig hátrált.

A magyarokat abból az irányból tehát nem fenyegette a hátbatámadás veszélye. Ez azért volt fontos, mert április 3-án Perczel csapatai (Verbászról és Kiskérről) 2 hadoszlopban Szenttamáshoz vonultak, s még aznap megkezdték, majd be is fejezték a város ostromát. A szerbek körében bevehetetlennek híresztelt katonai támaszpont ellen indított negyedik ostrom sikerrel végződött a magyarok szempontjából.

T(e)odor Bosnić és Jovan Stefanović századosok parancsnoksága alatt 3000–4000 szerb katona és felfegyverzett civil védte a sáncokat, 14 ágyúval. Velük szemben 8600–9000 honvéd sorakozott fel, 30 löveggel.

Az erődítményt kíméletlen és nagyon véres harcban foglalták el Perczel csapatai. A sáncokba elsőként a szegedi önkéntes nemzetőrök törtek be, élükön a szuronyrohamot vezető Földváry Sándor őrnaggyal.

A három és fél órás ütközetben, majd a pánikszerű menekülés közben nagyon sok szerb vesztette életét, főként harcosok, de civilek is. A honvédség soraiból 200-an estek el.

A legyőzöttek halálos áldozatairól eltérő becslések jelentek meg. Találni olyan feljegyzést, amelyből az derül ki, hogy mintegy 1000 emberük életébe került az ostrom; mások kétszer ennyi halottról tudnak.

(Folytatjuk)