2024. április 19., péntek

A nem akarás vége

Annak ellenére, hogy már szinte lerágott csontnak számít, egyre gyakrabban napirendre kerül a több mint három év óta folyamatosan „hiányzó” nyugdíjak kérdése. Egyes számítások szerint ugyanis 2014 novembere óta az állam csaknem félmilliárd euróval kurtította meg a legidősebb polgárok havi bevételét.

A hivatalos álláspont szerint a legutóbbi, ötszázalékos nyugdíjemeléskor több mint egymillió érdekeltnek érezhetően több pénz érkezett a folyószámlájára. Nos, ezek azok a nyugdíjasok, akiknek a járandósága eddig sem érte el a havi 25-26 ezer dinárt. A további hétszázezernek azonban tudomásul kellett vennie, hogy még ebből az „emelésből” is leszakítja az állam a saját maga által meghatározott részét. Teszi ezt annak ellenére, hogy a minisztériumok, tehát a teljes kormány tisztában van azzal, hogy amit folytatólagosan tesz, az alkotmányellenes, az alaptörvény szerint a megszerzett jogokat ugyanis nem szabad elvenni. Hinnünk kell benne, hogy „nem szabad”, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy „lehet”.

Újabban a nyugdíjasok szakszervezete nagy mozgolódásba kezdett, s arra biztatja a tagjait, hogy kérjenek igazolást a nyugdíj-biztosítási alaptól arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó famózus törvény hatályba lépése óta mennyi nyugdíj járt és mennyi jutott nekik. A különbözet nem elhanyagolható. Az „öregek” érdekszervezete ugyanis bíróságra akarja vinni az ügyet, holott már korábban az alkotmánybírósághoz fordult, de az ország legfelsőbb jogi instanciája mélyen hallgat. A hétköznap embere azt gondolhatja, hogy nagyon nehéz esetről lehet szó, ha már az ország tizenöt legokosabb jogtudora sem volt képes zöld ágra vergődni vele. Ha nem így lenne, minden bizonnyal már régen kinyilatkoztatták volna megfellebbezhetetlen álláspontjukat.

Újabban egyes, kormányközelinek nem nevezhető szakemberek, idézve a minisztereknek a gazdasági helyzet „rohamos javulására” vonatkozó nyilatkozatait, azon a véleményen vannak, hogy pénzügyi szempontból és Szerbia gazdasági szilárdságát tekintve már megértek a feltételek a folyamatos levonás megszüntetésére. A nyugdíjakra elkülönítendő összeg ugyanis a bruttó termék értékéhez viszonyítva a korábbi 13,5 százalékról 11 százalékra csökkent, másrészt a köztársasági nyugdíjalapból már 70 százalékban fedezni tudják a kifizetéseket, holott néhány évvel ezelőtt ez az arány 48 százalék volt. Nem kétséges, hogy ezek az adatok azt mutatják, miszerint valóban kissé beindult a gazdaság, és az ország pénzügyi állapota is konszolidálódott. Éppen ezért vélik úgy, hogy meg lehetne szüntetni a nyugdíjasok kizsebelését.

Másrészt fennáll annak a veszélye is, hogy a nyugdíjasok szakszervezete által a közelmúltban megkezdett akció, vagyis az, hogy bíróságra viszi ezt az alkotmányellenes állapotot – netán – eredményesen zárul. Persze nem a hazai „független” igazságszolgáltatási szervekre, hanem a nemzetközi bíróságra gondolunk, s akkor bekövetkezhet az a helyzet, amelyre már van példa. Néhány évvel ezelőtt ugyanis a katonai nyugdíjasok bebizonyították, hogy esetükben nem történt meg a törvény szerinti összehangolás. Mivel ezt Strasbourgban is sikerült bizonyítaniuk, az állam köteles volt kifizetni nekik a különbséget, a megfelelő kamatokkal együtt. Akkoriban ez a „hecc” az ország költségvetésének több mint 20 milliárd dinárjába, vagyis – mai árfolyamon – 170 millió eurójába került, amit megfejeltek a bírósági költségek is.

Ezt azonban az ország csúcsvezetése mintha elfelejtette volna. Vagy talán abban bízik, hogy a polgári nyugdíjasok esetében ilyesmi nem ismétlődhet meg. Pedig komoly szakemberek állítják, hogy igenis újból, mégpedig igen könnyen előfordulhat, ami kamatok nélkül is a fent említett összeg háromszorosát jelenti.

Ha beszüntetnék a levonásokat, könnyen elképzelhető, hogy a nyugdíjasok visszakoznának, s nem vinnék bíróságra az ügyet. Csupán politikai akaratra volna szükség, aminek egyelőre még a nyoma sem tapasztalható.

Márpedig megeshet, hogy a nem akarásnak nyögés lesz a vége.