A zentai Bata Mónika nem egyszerű feladatra vállalkozott. Csaknem tíz éve dadáskodni kezdett egy olyan családnál, ahol az anyukának véget ért a szülési szabadsága, majd annyira megtetszett neki ez a szerepkör, hogy több családnál is vállalt feladatot, így most már nyolc gyermek körül dadáskodni.
Ez jelenleg négy családot jelent, és a gyerekek között van egyéves, négyéves, hat- meg kilencéves is. Mónika egész napja azzal telik, hogy meghatározott időbeosztás szerint ott segít, ahol éppen szükség van rá. Az egyéves kislányhoz házhoz megy, ott vigyáz rá; van, amelyik gyerkőcöt el kell hozni az óvodából; van, akit el kell kísérni zeneiskolába, táncórára; van, akire addig kell vigyázni, míg a szülők délután haza nem érnek a munkából.
– Van, ahol az anyuka éjszakás, az apuka meg hatra megy dolgozni, akkor én már reggel fél hatkor ott vagyok, és megvárom, míg az anyuka hazaér nyolc körül, de olyan is van, hogy este hét meg tíz között vigyázok valamelyikre. Ez egy nagyon szép feladat, amelyet sok szeretettel, odafigyeléssel lehet végezni – mondja, és annak örül a legjobban, hogy azok a családok, amelyeknek besegít, szinte családtagnak tekintik őt és a férjét, Ferencet.
– Az egész napom arról szól, hogy jövök-megyek, hol az egyik gyerkőcöt rendezem, hol a másikat. Van, amelyiket elhozom hozzánk, míg a szülők dolgoznak, néha négyen is itt vannak nálam, de mind ismeri egymást, úgyhogy jól boldogulunk. Ha tudom, hogy ebédidőben is itt lesz valamelyik vagy több is, akkor úgy főzök, hogy nekik is jusson. Mindegyikük szereti a főztöm, és sokszor kérik, hogy süssek almás kalácsot, én meg szívesen elkészítem nekik. Berendeztünk egy gyerekszobát, ott rengeteg a játék, de a konyhába is kijönnek utánam, meg jönnek utánam. A kisebbekkel etetjük a nyulakat, sőt a férjemmel még a gyümölcsösbe is magunkkal visszük őket. Autóba ülünk, és már megyünk is. Én egyébként elektromos biciklivel szoktam a kisebbeket vinni, vagy az egészen kicsiket babakocsiban, de ha esős idő van, akkor a férjem autóval visz minket. Ezt csak így együtt lehet csinálni, és Ferenc tényleg sokat segít nekem, a gyerekek pedig őt is szeretik. Ő egyébként munkaviszonyban van, de ha nem dolgozik, mindig számíthatok rá. Engem dadusnak szólítanak, őt pedig Feri bácsinak, de szinte olyanok vagyunk nekik, mint a nagyszülők, hiszen nagyon sok időt együtt töltünk. Igaz, engem fizetnek ezért a szülők, de ha nem szeretném őket igazán, nem jönnének hozzám szívesen, nem örülnének nekem olyan nagyon, amikor meglátnak. Nemrégen volt a születésnapom, és mind eljött felköszönteni, itt volt az összes szülő meg az összes gyerek, és nagyon jólesett a figyelmességük. Még egy diplomát is hoztak nekem, amelyen az állt, hogy én vagyok a legjobb dadus. Meg is könnyeztem, annyira jólesett a figyelmességük. Annál a családnál, amelyiknél kilenc évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni, a mái napig segítek, közben ott a kislány már iskolás lett, és kisöcsi is született, akire ugyancsak én vigyáztam, míg óvodába nem indult. Van egy másik család, amelyiknél ugyanígy hosszú évek óta én vagyok a dada, meg vannak olyanok is, akikre nem régóta vigyázok. Az, hogy az említett családok életében közel tíz éve ott vagyunk, mint egy biztos pont, szerintem nekik is, és nekünk is jó. Én hatvanéves vagyok, és remélem, még sokáig lesz erőm gyermekekre vigyázni, hiszen az enyéim nagyon messze vannak tőlünk. Négy gyermekünk van, és közülük három külföldön él, így az unokák is messze vannak. A gyermekek, akikre vigyázunk, nem helyettesítik az unokáinkat, de bearanyozzák a napunkat.
