Riki

Horváth Zsuzsanna

2018. február 3., 16:23 >> 2018. február 3., 17:26

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy kismadárról írok megemlékezést. De úgy érzem, tartozom neki ennyivel, hogy a világ megismerje őt, hiszen ritkaságszámba megy, hogy egy nimfa 36 évig éljen.

Amikor hosszú betegség után vagy váratlanul elveszítünk egy családtagot, gyászunkban osztoznak a barátaink, munkatársaink is, együtt éreznek velünk, hiszen – sajnos – minden családban előfordult már haláleset. De teljesen más a helyzet, ha szeretett kisállatunk pusztul el. Sokan nem értik meg, milyen fontos volt ő a számunkra. Olyan megjegyzések hangzanak el, hogy „Ugyan már, hiszen csak egy macska (kutya, papagáj, hörcsög) volt!”, „Szép kort élt meg, itt volt az ideje”, „Majd lesz egy másik helyette!”. Csak azok értenek meg bennünket igazán, és tudják átérezni a veszteségünket, akiknek volt olyan házi kedvencük, „akit” valódi családtagként kezeltek.

Természetesen nem mindenki egyformán éli meg ezt az időszakot. Egyeseket a bánat és a szomorúság mellett a tehetetlen düh kerítheti hatalmába, végül azonban mindenki belenyugszik, megy az élet tovább. Vannak, akik nehezebben, mások könnyebben törődnek bele a szeretett kis lény elveszítésébe, és egy bizonyos idő elteltével már elgondolkodnak azon, hogy esetleg egy új kisállatot vásárolnak. De sokan képtelenek újabb háziállatot tartani.

Én is ez utóbbiak csoportjába tartozom. Néhány évvel ezelőtt még nem gondoltam, hogy ilyen szoros kapocs alakul ki kettőnk között. Eredetileg az unokatestvéremék kismadara volt, ők kapták 1987-ben, ötévesen, egy tenyésztőtől. Miután a 90-es években kitelepültek Kanadába, a nagyszüleim törődtek vele halálukig. Mi valójában megörököltük a lakással együtt. Akkor már nem volt fiatal madár, és eléggé zárkózott volt, nem volt kézhez szoktatva, nem hagyta magát simogatni, és annyira megszokta ütött-kopott kalitkáját, hogy nem lehetett benne semmit sem megváltoztatni. Emlékszem, egy alkalommal kicseréltük az egyik kapaszkodóját, de miután riadtan ugrándozott le-fel a kalitkában, és verdesett a szárnyaival, kénytelenek voltunk visszatenni a régit. Ugyanígy jártunk az etetőjével is. Csak nézte távolról az újat, és nem mert a közelébe se menni, végül a régit kellett valami módon megszerelni, hogy még néhány évig bírja a strapát. A későbbiekben pedig, amikor már végképp ki kellett cserélni, eléggé nagy bajban voltunk. Találtunk egy hasonlót, de itt-ott meg kellett reszelni a régi mintájára, hogy ne vegye észre a különbséget.

Az elmúlt tíz év alatt sok mindent átéltünk vele. Volt tolltépős időszaka, amikor tele volt a kalitka alja tollal, a tépkedéstől pedig kivérzett a bőre, akkor hívtam ki hozzá először az állatorvost. Aztán néhány év múlva, amikor már egyre kevesebbet akart repülni, és a nap nagy részében aludt, a csőre növekedésnek indult, mivel nem koptatta eléggé. Ismét kénytelen voltam kihívni az állatorvost, hogy lerövidítse a csőrét. Ez így ment egy ideig, aztán két évvel ezelőtt megoldotta saját maga ezt a problémát: addig-addig köszörülte, a kalitka rácsához dörgölte, hogy sikerült neki rendben tartani a csőrét. Viszont már nem tudta szétpattintani a hántolatlan kölest, állandóan éhes volt, naphosszat csipogott, mire nekem bevillant, hogy miért ne adnék neki az emberi fogyasztásra is alkalmas hántoltat. Ez bejött. Sőt megkóstolta az almát is, ami nagy szó volt, mert korábban hiába próbálkoztam vele. Viszont a szó legszorosabb értelmében megveszett a sós pálcikáért, amit később – az állatorvos tanácsára – lecseréltünk plazmakekszre. Mivel már nagyon gyengén látott, a hallása viszont kiválóan működött, amint zacskócsörgést hallott, rögtön beindult az ide-oda tipegés, és addig nem nyugodott le, amíg be nem nyújtottam neki a rácson a kedvenc nasiját.

Tavaly tavasszal már gyakran leesett a kapaszkodójáról, és nem tudott visszamászni, és az etetőkéig se tudott már eljutni, így kinyitottam a kalitka ajtaját, és benyújtottam neki egy kis tálban a magokat. Amikor jóllakott, a rúd másik felére tipegett, ez azt jelentette, hogy szomjas. Azóta így történt az etetés. Mindig volt valaki itthon, nem hagytuk magára. Mivel már eléggé bizonytalan volt, és az ide-oda forgásban, tipegésben gyakran elveszítette az egyensúlyát, én emeltem vissza a rúdra. Annyira megszokta az érintésemet, hogy nem tiltakozott többé a simogatás ellen, sőt teljesen belesimult a markomba, és szinte tolta a kezembe a kis fejecskéjét, hogy simogassam még…

Január elejétől egyre kevesebbet evett, és láttam rajta, hogy búcsúzik az élettől. Az év legszomorúbb napján, január 15-én elrepült az örök életbe. Most már elmondhatom, hogy nekem is volt egy kis kezesbárányom, pontosabban kezesmadaram…


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap