2024. április 20., szombat

Cél és eszköz

Alaposan mellbe vágta a vidéki közigazgatásokat a kormánynak az a határozata, miszerint – egyik napról a másikra – 3500, eddig meghatározott időre foglalkoztatott személyt a fővárosi bürokráciában állandósít. Ezek az emberek eddig is ott dolgoztak, vagy éppen tébláboltak, de nem tudhatták, hogy távlatilag mi lesz a sorsuk. Elvileg megtörténhetett volna, hogy egyik napról a másikra utcára kerülnek, hiszen a munkaszerződés lejártával ez lehetséges kimenetelnek számított. Mostantól fogva azonban nyugodtak lehetnek, a kormány ugyanis úgy értékelte, hogy „szükség van rájuk”. Vagy ahogyan a miniszterelnöknő fogalmazott, „többéves velük szembeni igazságtalanságot javítottak ki”, mivel az illetőknek, lévén, hogy meghatározott időre szóló munkaszerződésük volt, nem járt az évi szabadság, a kajapénz és a munkahelyre való utazás költségeinek térítése.

Lehet, hogy így van, de akkor sem lehet elsiklani a paraćini polgármester szavai felett. Ő azt állítja, hogy a vidéki közigazgatási szervek összességében az elmúlt öt év alatt nem vettek fel állandó munkaviszonyba annyi embert, mint most, egycsapásra, Belgrádban.

Talán nem is okozna gondot a minisztertanács ezen húzása, ha nem tudnánk, hogy az elmúlt két évben a létszámstop idején a nagy „szigorúság közepette a kormány hagyott egy kiskaput a (párt)káderek állami munkahelyhez való jutására. Akkoriban ezt úgy magyarázták, hogy ha a felhalmozódó munkafeladatok megkövetelik, alkalmazni lehet meghatározott időre, vagy feladatok ellátására embereket. Ennek az lett a vége, hogy az államigazgatásba vagy a közvállalatokba szinte csak azok juthattak be, akik „megfelelő” pártigazolvánnyal rendelkeztek. Sajnos igen gyakran még a szaktudás sem volt mérvadó, hanem csak az, hogy az illető – legalábbis papíron – „hithű” legyen.

A kormány mostani döntése után a környezetük joggal tartja bohócnak a vidéki polgármestereket, ha továbbra is munkaerő-takarékosságról, fegyelemről, létszámstopról ejtenek szót, hiszen az erre vonatkozó, két évvel ezelőtt meghirdetett országos program már hitelét veszítette és igen hamisan hangzik.

A dolognak van másik vetülete is. A Belgrádi Egyetem Társadalomtudományi Karának egyik tanára találóan megjegyezte, hogy az általuk kinevelt fiatal, még tapasztalattal nem rendelkező szakemberek lényegében feleslegessé válnak még mielőtt kezükbe vennék az oklevelet, hiszen azokat a munkahelyeket, amelyeknek a megszerzésében reménykedtek, évekkel ezelőtt, sokáig „csak” meghatározott időre, újabban pedig végkimerülésig elfoglalták mások. Ezek után nekik már nem marad más reményük, mint hogy nyakukba vegyék a világot és valahol, messze a határon túl bármilyen munkát elvállalva kezdjenek saját, önálló életet.

Akár költői kérdésként is kezelhető, hogy miért éppen most, két hónappal a fővárosi választások előtt döntött úgy a kormány (háttérből az uralkodó párt), hogy állandósítja a 3500 ember munkaviszonyát? A válaszon aligha kell órákig töprengeni, hiszen két lehetőség is előreveti árnyékát. Az egyik, hogy ezzel a húzással legalább hétezer, vagy ennél is több biztos szavazatra számíthatnak, hiszen, ha valaki biztos (és nem is rosszul fizetett) munkahelyhez jut, voksát minden bizonnyal az őt állandó kenyérhez juttatókra adja.

A másik felvetés szerint fennáll annak a veszélye, hogy Belgrádban összefog az ellenzék és esetleg letaszítja a trónról a jelenlegieket. A legutóbbi felmérés szerint a Szerb Haladó Párt ugyanis pillanatnyilag a biztos szavazatoknak csak a harminchét százalékára számíthat. A többi erősen megoszlik a majdani húsosfazék felé törekvők között. Persze az ilyen ankétok eredménye nem tekinthető szentírásnak, mivel rendkívül nagy a bizonytalanok száma, akikről nem tudni, hogy a szavazás napján melyik sorszámot fogják bekarikázni. De akik biztosra akarnak menni, esetleg már most igyekeznek „bebetonozni” az önkormányzatban a saját embereiket.

Más kérdés, hogy háromezer-ötszáz állandóra felvett alkalmazott gazdaságilag igazolja-e létét, hiszen a bruttó fizetésük alaposan megterheli a főváros költségvetését. S még az is lehet, hogy egy részükre tulajdonképpen nincs szükség, hiszen nem kevesen ücsörögnek mondvacsinált munkahelyeken.

Ebben az esetben is a hozzáállás egyértelmű, hiszen a közmondás szerint a cél szentesíti az eszközt. Vagy ahogyan még a szocializmusban írta Kopeczky László, neves vajdasági humorista: A cél eszközösíti a szenteket!