„A véradományozást a kórház egészségügyi személyzete jól megszervezte. A beteg családtagjai, rokonsága, barátai, vállalati munkatársai minden esetben rendelkezésre állnak, úgy, hogy ezen a téren nagyobb nehézségek nincsenek.
Ennek a szolgálatnak a bevezetése előtt a szabadkai véradóállomástól szereztük be a vért. Minden egyes esetben külön küldönc utazott el vonaton a vérért. Igen fáradságos és költséges volt.” Ezt írta dr. Vigh Ágoston 1966-ban a zentai kórház történetét földolgozó füzetben, egyértelműen előrelépésnek tekintve a kórházban a transzfúziós részleg 1957. évi megnyitását. Éppen hetven esztendőt élt meg, vagyis hát működik tovább, csak az önkéntes véradás szűnt meg az intézményben, mivel most már az újvidéki központ szakemberei gyűjtik az egész tartományban a vért. Hogy pontosak legyünk: a legnagyobb kórházak körzetében a jövő évtől térnek át az új rendszerre. Előreláthatólag havonta egyszer kiszállnak, begyűjtik és elviszik a vért, majd a szükséges eljárást követően hetente egy alkalommal az igényelt mennyiséget visszaszállítják a zentai kórháznak. Szükség esetén, vagyis ha több vér fogy a megrendeltnél, a zentaiak elutaznak újabb mennyiségért, most már nem a közelebbi Szabadkára, mint 1957-ig, hanem a távolabbi Újvidékre. Nem tűnik túlzottan észszerűnek, de legyen! (Dr. Vigh azt írta, hogy „igen fáradságos és költséges volt” – bár azóta fejlettebb, ha nem is a vasúti, de az autós közlekedés.)
A véradás humánus és életmentő cselekedet, a közösség hasznát szolgálja, mint minden adakozás, ezért inkább kedvezni kellene az adományozóknak, mintsem holmi bürokratikus lépéssel kellemetlenséget okozni nekik, ami valószínűleg mindenki számára kárral jár.
Legalább egy tucat véradót kérdeztünk meg az utóbbi egy-két hétben, és egyetlen valamirevaló dicséret sem hangzott el az új, központosított rendszerre. Talán csak az, hogy „biztosan van előnye is”. Annál több hátrányáról tudunk máris. Igaz, megoldottnak látszik a falvak kérdése. Korábban ugyanis arról volt szó, hogy egy-egy véradási akcióra csak akkor vonulnak ki az újvidéki központból, ha legalább harmincan jelentkeznek. Ennek következtében pedig kiestek volna a kisebb falvak. Úgy tűnik, „kiharcolta” a szervező, a Vöröskereszt, hogy mégse kelljen utaztatni a falusi véradókat, hanem a kistelepüléseket is bejárják. A zentaiak közül azonban sokan nem akciókra jártak, hanem alkalmas időpontban a kórházba mentek vért adni. Mivel ez megszűnt, a véradási akció pedig nem alkalmazkodhat mindenki igényéhez – van, aki az adott napon dolgozik, beteg stb. –, ezért biztosan lesz lemorzsolódás. Adán például épp azt rótták föl, hogy szombat helyett ezentúl hétköznap kell megszervezniük az akciót, és könnyen lehet, hogy az eddigi rendszeres véradók egy része akkor nem hagyhatja el a munkahelyét. Az sem tesz jót a humánus tevékenységnek, hogy a jelentkezőknek sokat kell várakozniuk, amíg sorra kerülnek.
Hozzátehetjük: akik rendszeresen eljártak a szervezett akciókra, azok – régi tapasztalat szerint – egy kisközösséget képeztek, az orvos pedig általában ismerősként köszöntötte őket, ismerve mindenki búját-baját. Mindez most megszűnni látszik, sőt könnyen nyelvi gondok is adódhatnak a kommunikációban.
Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a központosítás ugyan járhat számos haszonnal, csak éppen a lényeget tekintve káros: csökkenti a (rendszeres) véradók számát. Gyakorlati okok mellett akár érzelmi okok miatt is. Egyik idős ismerősöm például így reagált: – Már ezt is elvették tőlünk.
