2024. március 29., péntek
NAGYSZÜNET

Elfogadás és befogadás

Újra az inklúzióról

Nem olyan régen panaszkodott egy szülő, akinek az általános iskolás gyereke egy osztályba jár egy sajátos nevelési igényű kisfiúval. A kissrác már óvodás korában megkapta a diagnózist, tehát az elsőt úgy kezdte, hogy a közvetlenül érintetteket (osztálytársak, szülők, pedagógusok) tájékoztatták. Azóta a diák egyéni tempóban halad, beilleszkedett, az osztálytársai segítik a tanulásban, türelmesek vele, ha kell, ötödször is elmagyarázzák, melyik feladat következik, és nem csúfolódnak, ha feleléskor téveszt. Hogy mire van akkor panasz? A viselkedésére. Nem, ő nem verekszik, nem bánt másokat, nem töri el a padtársa ceruzáját, és nem veszi el kérdezés nélkül a hegyezőjét. Szünetben odaül a kislányok mellé, velük szeretne uzsonnázni. Mindig könyörög valamelyiküknek, hogy az ő párja legyen, amikor mennek sétálni, és hazafelé rohan a gyerekek után, várják meg. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor meglátta, hogy az egyik kislány születésnapi meghívót oszt szét a barátainak. Ő is akart menni, kiabálni kezdett, hogy neki is adjanak meghívót. A kislány először megpróbálta elmagyarázni, hogy őt nem szeretné meghívni a születésnapjára, ami természetesen nem vezetett eredményre. A fúcska tovább kérlelte a kislányt, a könyörgés hevében megragadta a karját, erre aztán több lány is ugrott, hogy megvédjék a barátnőjüket. Végül mindannyian kiabálni kezdtek vele, aminek következtében a kisfiú keserves sírásra fakadt. A kislány édesapja azt kérdezte, miért elvárás az, hogy az osztályban befogadott sajátos nevelési igényű, furcsa kisgyerek az iskolán kívül is ráakaszkodhasson a többiekre.

Kedves aggódó édesapa és mindenki, aki ilyen és hasonló problémával küzd! Természetesen nem elvárás, sem iskolaidőn belül, sem iskolaidőn kívül, hogy a gyerekek kötelezően barátkozzanak olyannal, akivel nem szeretnének, akár sajátos nevelési igényű tanulóról van szó, akár nem. A gyerekek szimpátiáját – ahogy a felnőttekét sem – nem lehet kívülről, erőszakosan irányítani, és nem lehet erőltetni a barátkozást. De lehet segíteni azt, hogy a sajátos igényű tanuló teljes értékű tagja legyen az osztályközösségnek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak elfogadjuk őt, hanem befogadjuk, teljes személyiségével. Figyelembe vesszük a sajátos igényeit, biztosítjuk a fejlődéséhez szükséges feltételeket, és számítunk rá közösségünk értékes részeként. És ekkor nemcsak a sajátos nevelési igényű diák nyer, hanem a többiek is.

Az inklúzióval nem csak azok nyernek, akiknek nem kell magányosnak, kirekesztettnek érezniük magukat, akik különböznek a többiektől és akik egy versenyhelyzetben könnyen alulmaradnak. Azok is nyernek, akik megtanulják, hogy a világ sokszínű, és hogy a tanulás- és tudásorientált iskolarendszerben nehezebben érvényesülő gyerekeknek is vannak olyan értékeik, amelyekre joggal lehetnek büszkék, és amelyek adott helyzetben eredményesen kiaknázhatók az egyén és a közösség fejlődését elősegítve.

Az inkluzív nevelésnek különböző szintjei vannak, és környezetünkben igen nehezen lehet megvalósítani, aminek sokféle oka van, többek között az a különös gondolat, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók üljenek csöndben a padban, és örüljenek, hogy ott lehetnek a többiekkel egy légtérben. Érjék be azzal, hogy békén hagyják őket, és ők is hagyjanak békén másokat. Ne vesszenek össze másokkal, ne konfrontálódjanak, és igen… ne akarjanak szülinapra menni! Ha a gyerekeinknek hosszú távon jót akarunk, akkor megengedjük, hogy lehessenek konfliktusaik, és segítjük őket abban, hogy azokat hogyan rendezzék építő módon, függetlenül attól, hogy kik a konfrontálódó felek. Lehet, hogy a fenti kislány egyébként szívesen vendégül látta volna a kicsit különös osztálytársát, de félt, hogy kinevetik a többiek – ezt jobb lett volna kipuhatolni az aggódó édesapának, mert akkor egy kis beleérző- és irányítókészséggel a probléma könnyen orvosolható lett volna. Vagy előre gondolkodni, és diszkréten osztani a szülinapi meghívókat. A sajátos nevelési igényű gyerekek sokszor még érzékenyebbek, mint a többiek, és ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor csak falakat építünk a gyerekek közt, ahelyett hogy az egymáshoz való közeledést támogatnánk.