2024. március 28., csütörtök
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Miből lesz a cserebogár?!

Amikor a két gyereket összehasonlítottuk, mert óhatatlanul összehasonlítottuk, sok mindenben Sára került ki győztesen. Ő volt az ügyesebb, talpraesettebb, a jobb megfigyelő. Igazából nem számított ez a méricskélés, de, ha teljesen őszinte akarok lenni, bizony sok döntésünket befolyásolta az összehasonlítgatás.

Tény, hogy Péter nem volt az a majomügyességű gyerek, neki jó néhányszor esnie, dőlnie kellett ahhoz, hogy megtanuljon menni, hogy székre másszon, hogy a kis műanyag motort uralni tudja. Sára után ez elég szokatlan volt. Ő ment, nekifogott valaminek, és azt szinte azonnal tökéletesen csinálta, megspórolva így rengeteg időt, és nem mellesleg, sok koppanást, lila foltot. Ilyen kezdetek után kicsit furcsa volt, hogy jobban kellett vigyázni Pepére. Nem gondoltuk ügyetlennek, ügyes volt ő, de, mégis, megkapta a bélyeget, ő az ügyetlenebb. Nem bántottuk mi ezzel, nem mondogattuk neki, csak nem vettünk műanyag motort, futóbiciklit… Szóval semmi veszélyesnek minősülőt, nehogy összeverje magát.

Szerencsére másoknak több eszük volt, Pepének is lett lábközi tovalöködöme (magyarul mocija), és így gyorsan kiderülhetett, nem is olyan ügyetlen ez a gyerek. Igaz, hogy néha akkorát döndült földet éréskor, hogy az nekem fájt, de hát nincs olyan gyerek, amelyik nem csinál ilyesmit. Megedződtem én is, és ő is. A mocit már kinőtte, de még nem volt hajlandó lemondani róla. Miután láttuk, hogy egész gyorsan megtanult két keréken egyensúlyozni, vettünk neki egy balance bike-ot. Ha lúd, legyen kövér alapon. Nyugtáztuk, erről biztosan többet fog esni, lesznek horzsolások – és itt már nem azért gondoltuk így, mert ügyetlennek tartottuk, hanem azért, mert láttuk, megy, mint a szélvész. Nem teketóriázik, nem gondolja át, ő sprintel, akinek kedves az élete, az majd félreáll.

Volt néhány necces szituáció, szaladtunk utcahosszat a vígan repesztő, gurgulázva nevető gyerek után. Ráment néhány hónapunk, jó néhány tornaórát tartott nekünk a gyerek, de eljutottunk a csemete elöl gurulászik, a szülő pedig kényelmesen sétálgat utána családi idilljéig. Tudom, ez nagyon szépen hangzik. Jó is lenne…

A legutóbbi futóbiciklis sétát advent harmadik vasárnap délelőttjén ejtettük meg. Pepe gurult lefelé a lejtőn, a templom irányába, előre megbeszéltük, hol kell megállnia (mindig ugyanott, és minden alkalommal kötelezően), de ő most mást gondolt, és nem állt meg. A „hegy” derekán járva esélyem sem volt utolérni, ő gurult a falu egyik fő utcája felé, neki a templomajtónak, mást nem tehettem, elővettem minden szülő végső fegyverét, a kiabálást. Gondolom az épp istentiszteleten ülők is tökéletesen hallották, amint gyereket nevelek. (Ketten közülük pontosan meg is tudták határozni, ki kicsodára ordítozik, ugyanis Sára és a mama is éppen a templomban volt.) Lehet, hogy a szent időpont segített, vagy a lurkó gondolta meg végül magát, de az úttól pár méterre végül csak megállt az a kerékpár. A gyereknevelés további része csendesebben zajlott, csak nem üvöltöm le a gyerek fejét a hívek hallatára… Újra átvettük a szabályokat, és újra kilátásba helyeztem a bicaj kitiltását a közlekedésből. Ez hatott. Hogy mennyire, az ki fog derülni.

Mivel tényleg igen ritka (az elmúlt néhány hónapban nem is emlékszem több esetre) az ilyen történet, a múltkor Pepe elkísérhette Sárát az utca elágazásáig, és onnan egyedül jöhetett haza. Nagy volt a boldogság! Újra szabályismétlés, figyelmeztetések a „hosszú” útra, és elindultak. Míg vártam haza a legénykét, eszembe jutott, én ennyi idősen egyedül jártam a faluban, elmentem boltba, meg a nagymamámhoz, aki a falu másik végén lakott.

Péter gyorsan hazaért (noná, hiszen néhány háznyira volt csak), és nagyon büszke volt magára. Mesélte is aztán mindenkinek, hogy ügyes volt, nem ment ki a nagy útra (ez a falu fő utcája, és végig mellette jött a kerékpárúton).

Én meg csak néztem, hogy hol van az a kisfiú, amelyik meg volt szeppenve, hogy hogyan is kell irányítani a bicajt. Mert akit én láttam közeledni, az már tökéletesen uralta a járművét, hátramenetben ugyanúgy, mint előre. Figyelte a forgalmat, kikerülte az akadályokat. Egy igazi önálló nagyfiú. Akiben (általában) meg lehet bízni. Hm, hogy miből is lesz a cserebogár!?