Tudjuk, hogy vannak olyan beosztások, amelyek nem tartoznak az életbiztosítás körébe. Bányásznak lenni, hatszáz méterrel a föld alatt, negyvenfokos melegben robbantani, lapátolni, talicskázni a szenet, ércet, vagy a nap huszonnégy órájában készenlétben állni, hiszen bármikor riaszthatják az egységet, mert valaki elbarikádozta magát, túszokat ejtett, fegyvere van… A tűzoltók sem tehetik le a nagy esküt a bevetés előtt, hogy épen, egészségesen vissza is érnek a laktanyába.
Szinte vég nélkül sorolhatnánk azokat a szakmákat, amelyeknek a művelői folyamatos (élet)veszélynek vannak kitéve. Róluk tudjuk, hogy a szolgálati évek számolásakor kedvezményt kapnak. Tizenkét hónap után plusz kettő, vagy éppen négy hónap jár nekik. Legtöbbjük esetében senki sem irigyli tőlük ezt, hiszen minden normális ember tisztában van mindazokkal a veszélyekkel, amelyek közepette végzik a munkafeladatukat. S ezt még azzal az ízléstelen malíciával sem lehet elütni, hogy „azért kapják a fizetést, mert szerződést kötöttek a halállal”.
Tény, hogy a fegyveres erőknél, a katasztrófavédelemnél vagy az olyan munkavállalóknál, akik naponta kapcsolatban vannak magasfeszültségű árammal, nagynyomású gázvezetékkel sokkal nagyobb az idegfeszültség, mint az irodákban vagy éppen a gyár gépei mellett dolgozó személyek körében. Hiába vonatkozik rájuk a kötelező munkavédelmi előírás, a természet, az elemi csapás, vagy éppen egy agyament gazember ezt nem veszi figyelembe.
Nekik igenis jár a kedvezményes munkakor! De vajon miért részesülnek ugyanebben a kedvezményben azok, akiknél ilyesmi nem áll fenn? A belügyi, honvédelmi irodisták, a katonazenekarok tagjai, a szintén a seregben, de polgári személyként dolgozó piktorok, pincérek, fodrászok. Csak azért, mert a fegyveres vagy a biztonsági szervek dolgozói?
Nyilván másoknak is szemet szúrhatott ez a tény, mert az Állami Felügyeleti Intézet nemrégen megállapította, hogy a közszolgálatot teljesítők között 110 000 olyan munkahely van, amelyeknek a betöltése automatikusan maga után vonja az úgynevezett benefíciós munkaéveket. Sok helyen azonban kétséges, hogy a körülmények megfelelnek ennek a követelménynek.
Az adóhivatalban például 144 dolgozó részesül ebben az előnyben, holott közismert tény, hogy legkevésbé ebben az állami intézményben áll fenn az életveszély. Hasonló esetekkel lehet találkozni a külügyminisztériumban és az igazságügyi tárcánál is.
S ami a legérdekesebb, a kedvezményes munkakorra számítók létszáma évente átlagban ezer személlyel növekszik. Elég, ha valakinek sikerül szobafestőként vagy szakácsként elhelyezkednie valamelyik börtönben, máris a kedvezményezettek között találja magát. Persze ez nem jelenti azt, hogy a börtönőröktől meg kellene vonni a kedvezményt, de – engedtessék meg – nem vonható egy kalap alá a piktor és a smasszer veszélyeztetettsége.
A revizorok által lefolytatott beszélgetések egyes részei is azt bizonyítják, hogy tulajdonképpen az érintettek sincsenek meggyőződve arról, hogy ez jár nekik, hiszen a belügy és a hírszerzés, illetve a kémelhárítás dolgozóinak egy része azzal magyarázkodott, hogy ők bizalmas adatokkal dolgoznak, valamint folyamatosan kapcsolatban állnak a politikai tisztségviselőkkel, s ez „igen stresszes” feladat(!)
Ilyen bugyuta magyarázattal lényegében kellemetlen helyzetbe hozhatják a politikusokat, hiszen ebből a nyilatkozatból azt lehet leszűrni, hogy számukra a velük való együttműködés olyan állapotot teremt, amely feltételezi a kedvezményes munkakor szükségességét.
Egyébként a revizorok megállapítása szerint hatvanötezer esetben felül kellene vizsgálni a kedvezmény igazoltságát.
Az elmondottak alapján aligha következtethetünk arra, hogy Szerbiában valóban ilyen sok „veszélyes” állami munkahely létezik.
