Vajon hányan képzelték már el a kényelmes magyar társadalom tagjai közül, mi lenne, ha Budapesten hirtelen csak valamely idegen nyelven lehetne vásárolni, és semmi sem lenne többé magyarul kiírva? Mostohább sorsú kisebbségi honfitársaink hasonlót élnek át évtizedek óta szülőföldjükön. Nyelvük méltóságának a természetes nyelvi örömök elmaradása, a méltányos kereskedelem és az anyanyelvű gazdasági erő hiánya fájdalmas határokat szab, a szabad érvényesülés lehetősége ellenben hirtelen emeli presztízsét. Utóbbi felismerés boldogságával nyitom egy ideje hűtőnket, valahányszor csallóközi tej van benne. A Kukkonia márkanevű palackokról Tündér Ilona mosolyog rám, egyik oldalon szlovákul, ám a másikon immár magyarul is! Helyieknek, helyi termék, az őshonos kisebbség nyelvén is, mely egy-két nagy lánc polcairól sem hiányzik. Hogy miért lényeges egy ilyen „semmiség”, annyi évtized után, hogy mennyire fontos gazdaság és nyelv egészséges kapcsolata Trianon-szindrómánk gyógyításában, elmondom röviden.
Alig két év választ el nemzetünk és nyelvünk máig emészt(het)etlen katasztrófájának centenáriumától. A nyelvre különös hangsúly esik itt, mert Trianon egyik nagy tanulsága, hogy a nemzet döntően nyelvvesztéssel, nyelvcserével fogy (el). A felismerés tragikuma azonban reményt is hordoz: a világ magyar kisebbségi tömbjeinek, szórványainak napjainkban is gyorsuló fogyását okos nyelvpolitikával, nemzeti nyelvstratégiával meg lehet állítani! E stratégiában pedig nyelv és pénz kapcsolata is megkerülhetetlen, s nemcsak azért, mert globalista világunkban mindent a kufárok diktálnak. Hanem mert ki akarna oly nyelvet hagyni utódaira, melyen csak szent szövegeket rebeghetnek titkos órák titkos sarkain?
A nyelv, bár mindmáig fájdalmasan kevesen értik ezt, elsőrangú gazdasági tényező is. A szükséges nyelvfejlesztések gyengesége-elmaradása, az általánosan romló kommunikációs szint tételesen sorolható gazdasági veszteségekkel jár mindenütt, Magyarországon is! A Kárpát-medencei magyar–magyar termelői és kereskedelmi szinergiák csökkenése is százmilliárdokban mérhető kieséssel fenyeget a következő két-három évtizedben. Magától értetődő, hogy magyar–magyar alapú gazdasági előnyök nem tarthatók fenn ott, hol nincs vagy nem lesz többé magyar kereskedő. Értjük már, hogy nyelvi-nemzeti megmaradásunk egyáltalán nem áll szemben még „nyers” rövid távú gazdasági érdekeinkkel sem? Nem kultúrára „áldozott”, „kidobott” pénzről van szó, amikor világos nyelvi programokat és nyelvi fair-trade akciókat támogatunk, hanem éppen ellenkezőleg. Ráadásul a magyar nyelvfejlesztés és támogatás régiós közép-európai érdek is – más kérdés, hogyan lehet ezt érthetővé és rokonszenvessé tenni egy-egy adott közegben –, hiszen a határon túli magyarok többnyelvűek, s ekként élő kapcsot jelentenek annak a történetileg is többnyelvű közép-európai övezetnek az országai között, amelyek együttműködése új távlatokat ad lassan egész Európának. Igen, a határon túli magyarok ekképp stratégiai kapcsot jelenthetnek számos régi-új régiós projektben, már ha megőrzik, megőrizhetik többnyelvűségüket, mely röviden annyit tesz, hogy nem cserélik le magyar anyanyelvüket és államnyelv-tudásukat egyedüli románra, ukránra, szerbre, horvátra, szlovénre, szlovákra, és persze nem válnak egynyelvű „angollá” sem.
Ehhez a le nem cseréléshez kellenek Kukkonia örömei, a székely és góbé termékek, kézművesek és nagyüzemek egymást erősítő felismerései, hogy többnyelvű címkékkel, reklámokkal többek, jobbak, hatásosabbak lehetünk! Ha még reggelente a közeli boltos is szól magyarul pár kedves szót hozzánk, legyünk bár Léván, Lendván vagy Szabadkán, mindjárt inkább kedvünk van, kedvünk lesz vásárolni s magyarnak lenni. Hát ezért örülök annyira szárnyát bontogató csallóközi Tündér Ilonánknak, magyarul is sok sikert kívánva neki!
