Mindannyian függünk valamitől. Ez az ár, amit az életért fizetünk. Oxigén, szén-dioxid, víz, tápanyagok, hőmérséklet… Isten minden teremtménye testi igényekkel sújtott, nincs mit tenni, a Földfeletti alatt így megy ez. Az emberek zöme – és némely állat – lelki igényekkel is rendelkezik; függhetünk például a szüleinktől, a barátainktól, a szerelmeinktől; társas lények vagyunk, azt mondják. Szól a fáma „szent emberekről”, akik képesek leélni életük nagy részét egy fa nyakában például, ahol nincs szükségük társakra, de sokszor még táplálékra sem, fényt „esznek”, szélsőséges időben belső hőt fejlesztenek, meditálnak, és a csuda tudja, mit – vagy mit nem – művelnek még; így készülnek az örökkévalóságra, a puszta lelki létre.
A történeti Buddha is hasonló módon indult el az Úton, ám miután a bódhifa alatt megvilágosodott – miközben az erdőt járó emberek démonnak képzelvén őt rendszeresen levizelték, minek folytán miden szőrzetét elvesztette –, egy idő után elvetette az önsanyargató életmódot, mondván, nem ezen múlik a létforgatagból való sikeres távozás – keresztény analógiában: megváltás –, hanem mindez elsősorban hit kérdése. És bizalomé és szereteté, tehetjük mi hozzá. Az anyagon, a lélek börtönén, no meg a sokszor tévútra sikló, jelen pillanatban meglehetősen vaksi, ugyanakkor gőgös elmén csakis ilyen módon lehetünk úrrá.
Akadnak hát bőven eleve adott testi és lelki szükségleteink – ám az ember valahogy úgy van összerakva, nyilván hiányérzeteit kompenzálandó, hogy rendre egyéb függőségeket alakít ki magának, amiktől aztán képtelen megszabadulni. A leggyakoribbak között ott vannak az alkohol, a cigaretta, a gyógyszerek, a különböző – pszichikai és fizikai függőséget okozó – narkotikumok, de ugye hallottunk már mindannyian Coca Cola-elvonókról is, szóval hadd ne soroljuk a testre ható „pótszerek” garmadáit.
Mivel éppen az „egészségmánia” évtizedeit éljük – ami magában is jelenthet függőséget kialakító pót(nem)cselekvést –, a fentieket rendre felváltják olyan mániák, amelyek nem közvetlenül a testre hatnak (noha az agyban ugyanúgy beindítják az endorfintermelést = nagyon leegyszerűsítve az élet minden szegmense puszta (bio)kémia), ugyanakkor korántsem jelentenek kisebb veszélyt áldozataikra. Vásárlási mánia, játékszenvedély, kleptománia, tévésorozat-függőség, vallási fanatizmus, gyűjtőszenvedély, és sorolhatnánk vég nélkül. Miért lepődünk hát meg, ha fiataljaink – bár nem kizárólag ők! – elsősorban a különböző „kütyüktől”: számítógépektől, tabletektől, okostelefonoktól etc. függenek?…
Az emberiség az idő előrehaladtával egyre inkább elkényelmesedik – noha fentebb nyugodtan említhettük volna a túlzásba vitt testgyakorlást is –, és ehhez a szélsebesen fejlődő technika pompásan asszisztál neki. Az újabb generációk látszólag mindjobban elvesztik érdeklődésüket a közösségi élet iránt, ugyanakkor erről szó sincs; ritkán járnak ugyan társaságba, szórakozóhelyekre, házibulikba, viszont egyetlen hatalmas virtuális közösség aktív részei, ahol nincsenek határok, nem számít a tér és az idő, legtöbbször a nyelv sem akadály – az angolt szinte már csecsemőkorban magukba szopják a világhálóról –; és mindez egy kanapéról komótosan elvégezhető. (Ennek szélsőséges példája a japán terminológiával hikikomorinak nevezett jelenség, amikor az adott személy ki sem mozdul a szobájából: online munkát végez, neten rendeli a pizzát, közben és utána pedig csetel és játszik.) Tehát az ember egyidejűleg teljesen egyedül van, ugyanakkor együtt „lélegzik” a teljes emberiséggel (báris annak azon – nem kis – hányadával, amely hasonló életmódot folytat).
Mindez, szélsőségesen művelve, nyilván nem egészséges. Ennek mutatója, hogy ha az illetőt eltávolítjuk a komfortzónájából – tehát a technikai „kütyüket” megvonjuk tőle –, akkor lényegében úgy fog viselkedni, mint a heroinista, ha száraz elvonásra fogják. Az izmai nem fognak görcsölni ugyan, de pszichikailag nagy valószínűséggel összeomlik. Hol rejtőzhet a probléma kulcsa? A heroint metadonnal – vagy akár hitgyülekezettel – helyettesíteni hosszú távon nem jelenthet megoldást, mert így csak lecseréljük az egyik hiánypótlót a másikkal. Elsősorban tehát magát a hiányt kellene megszüntetni, illetve a (látszat)szükségletet fokozatosan eltávolítani. Az elménkből. Honnan máshonnan? Mindenben tartani a „szent” mértéket, bölcsen élni – melybe belefér egy kevés kalóriadús tápanyag is, egy-két pohárka gyümölcspárlat vagy néhány óra az interneten eltöltve –, hittel. Önmagunkban és az Egységben. Bizalommal, szeretettel. Hogy teljes és harmonikus testi/lelki életet élhessünk. Itt, ezen a Föld nevű bolygón is. És hangozzék bármily furcsán, efelé a függőségeink is elvezethetnek.
