2024. április 19., péntek

MagyarZó Pistike messéi

Atatával alig lehet szót érteni. Amama már totál berekedt, mert folyton kiabálnia kell, hogy meghallja, amit mond neki. Annyira nagyot hall, hogy azt se hallotta, amikor a Zacsek beköszönt, és megkérdezte tőle, hogy van.

Erre állandó látogatónk kissé felemelte hangját.

– Azt kérdeztem, Gyula zomzéd, hogy jól van?

– Köszönöm, jól vagyok, Zacsek – seppegé atata. – Csak átmenetileg némi hallászavarral küszködöm. Úgy érzem, mintha megsérült volna a dobhártyám.

– Nocsak, talán valamilyen buliban volt, ahol túl hangosan szólt a zene?

– Egy frászt! Halaszthatatlan dolgom akadt a belvárosban, és belekeveredtem az ünnepi forgatagba. Legalább öt népi fúvósbanda koncertjétől visszhangzott a főtér. Olyan erővel verték azt a nyavalyás dobot, hogy majdnem megrepedt a dobhártyám! A harsogó trombitáikkal még a halottat is felébresztették volna. Ráadásul néhány petárdát is elsütöttek a közelemben.

Hja, zomzéd, ne csodálkozzon, hiszen ünnepelünk. Hol újévet, hol ortodox karácsonyt, hol meg szerb újévet. Itt vagyunk a Balkánon. És milyen ünnep az, ha nem szól a zene?

Méghogy ez zene?! Ne állítsa meg a napot, Zacsek! A legprimitívebb afrikai törzsek nem csapnak ekkora ricsajt a dzsungelben. Ha tőlem függne, büntetésből kikötözném a városelnököt a főtérre, hogy kénytelen legyen végighallgatni ezt a ricsajozást, amiért engedélyezte ezeknek az akkordgyilkos, barbár fickóknak, akik még hírből se ismerik a kottát, hogy ilyen szintre süllyesszék az ünnepi hangulatot.

Igaza van, Gyula zomzéd, mert nekem is részem volt hasonló élvezetben – bólogata a Zacsek. – Sajnos, ez már bejáródott szokás, ezek a népi rezesek most már minden ünnepen elárasztják a várost. A szomszéd utcában levő háztömbnél is fújták a rettenetes hangszereiket, várták, hogy a lakók pénzt dobjanak le nekik. Az anyósomat alig tudtam visszatartani egy meggondolatlan cselekedettől.

Talán a kedves anyósa is kedveli a fúvószenét, és ő is meg akarta örvendeztetni őket néhány százassal? – érdeklőde amama.

Hogy megörvendeztetni, az azért erős túlzás. Merthogy egy virágcseréppel akarta megdobni őket. Ugyanis éppen egy ábrándozást ébresztő Schubert szonátát hallgatott, amikor ezek rázendítettek az ablak alatt. De lebeszéltem agresszív szándékáról, nehogy a szomszédok megvádoljanak minket, hogy nem szimpatizáljuk eme megbecsült népművészeket.

Hát nem sok idejük maradt, hogy megismerkedjenek Mozarttal meg Beethovennel – jegyzé meg amama. – Nem tudom, hogy elég lesz-e a négy év.

Miről beszélsz, Tematild? – csodálkoza atata. – Miért kellene megismerkedniük a klasszikus zeneszerzőkkel?

Azért, mert 2021–ben Újvidék lesz Európa kulturális fővárosa. Képzeld el, Tegyula, milyen kellemetlen lenne a polgármesternek, ha az avatási ünnepségen megjelenne a sabáci rezesbanda, és rázendítene egy dobhártya-hasogató szevdalinkára. Rögtön szerteszét szaladna az összes európai kulturális delegáció.

De nemcsak az utcai rezesek idegenkednek a komolyzenétől. Lacikát először viszik hangversenyre. A gyerek meglehetősen unja az egészet, fészkelődik, majd megkérdezi:

Anyu, az mi annak a bácsinak a kezében?

Az a nagybőgő.

És ha sikerül végre elfűrészelnie, akkor hazamehetünk?

Azért van valami jó is, ami feldobja a zőseimet ezekben a zűrös év eleji időkben. Mégpedig a meteorológia! Már január közepe van, és csak a negyede fogyott el a tűzifának. A fater kiszámította, hogy legalább két kubik akác megmarad, ennyivel kevesebbet kell majd vennünk.

– Majd veszünk hozzá kiváló boszniai bükköt, Tegyula. Állítólag sokkal jobban melegít, mint az akác. És a tetejében biztosan olcsóbb is lesz az idén.

– Honnan szeded ezt a marhaságot, Tematild? Miért lenne olcsóbb a boszniai bükkfa?

– Azért, mert vámmentesen kapjuk. Ha a Dodikék idecsatlakoznak, akkor biztosan a vám is megszűnik. Hallottad, hogy mindenki a csatlakozásról beszélt a banyalukai ünnepségen: a pátriárka, a trónörökös, a Vulin, a Nikolics Tómó meg a Dodik. Ő azt is elárulta, hogy minden álma az, hogy végre egyek legyenek Szerbiával! A Tómó pedig azt kívánta neki, hogy ez a vágya minél előbb teljesüljön.

– Engem csak az bosszant, hogy tőlem senki se kérdi, hogy én akarok-e egyesülni Dodikékkal – füstölge a Zacsek. – Mert, hogy őszinte legyek, én egészen jól megvagyok nélkülük. Csak maradjanak ott, ahol vannak, a szellős Banyalukájukban!

– Ejnye, Zacsek – figyelmezteté őt atata. – Folyton elfelejti, hogy maga nem egy hallja kend ebben az országban. Ha az lenne, akkor meghívták volna a Szerpszka jubileumi ünnepségére. Törődjön bele, hogy maga csak egy megtűrt szemlélő, viszont minden joga megvan arra, hogy lelkesen tapsoljon a hatalomnak. Például a Vucsics bölcs döntésének, hogy idén ő se ment el a Dodikék ünnepségére, hanem csak innen, a távolból gratulált nekik. Ezzel jelezte, hogy azért ő sem lelkesedik túlságosan az egyesülésért.

– Nem nagy bölcsesség kell az ilyesmihez, ha valakit szorongatnak – legyinte a kukacos Zacsek, aki néha regionális szakértőnek képzeli magát. – Az amcsik világosan megüzenték, hogy szó sem lehet Bosznia szétrombolásáról, hiába is álmodoznak Dodikék. Mert úgyis arra fognak ébredni, hogy beleér a kezük a bilibe.

Milorad Dodik elmegy horgászni, és kifogja az aranyhalat.

– Zdravo, aranyhal! Teljesíted három kívánságom?

– Sajnos, szűkösek a lehetőségeim, ezért csak egyet tudok teljesíteni.

Dodik gondolkodik, aztán előveszi a térképet, és megmutatja a halacskának.

– Azt kívánom, hogy egyesüljünk Szerbiával.

– Hű, nincs akkora erőm, hogy ez megvalósuljon. Tudod, hogy Brüsszel meg Washington ebbe nem megy bele. Kívánj valami mást!

Dodik töri a fejét.

– Jó, akkor legalább emeljenek nekem, mint a nemzet legbölcsebb vezetőjének, lovasszobrot Belgrádban!

A hal alaposan elgondolkodik.

– Láthatnám még egyszer azt a térképet?

PISTIKE, érzékeny kultúrzenész és megtűrt szemlélő