Igen. Sinkovits Imre, a nemzet színésze, a magyar színjátszás legendás alakja, 90 éves lenne. A nagy művészre emlékezünk, a tisztelet csendes főhajtásával. Rá, akinek embersége, művészi hitvallása, nemzetéhez való mélységes ragaszkodása sokunk számára példaként szolgálhatna.
Csaknem húsz esztendővel ezelőtt köszönt el Sinkovits Imre, a Jászai Mari-díjas, a Kossuth-díjas művészember, aki két ízben a filmkritikusok díját is kiérdemelte. Sőt! A szakma kiválóságai az Érdemes Művész és a Kiváló Művész címmel tüntették ki. Jegyezzük meg azt is, hogy rendkívül gazdag és tartalmas munkásságának elismeréseként, művészi pályájának koronájaként a Nemzet Színésze címmel tisztelték meg.
Max Reinhardt írta egy helyen: „Csak az a színész érdemli meg a babért, aki nem tud hazudni, aki maga nem visel álruhát, s aki teljesen kitárja a szívét. A színház legfőbb célja az igazság, mégpedig nem a mindennapok külsőséges, hanem a lélek végső igazsága.” Sinkovits Imre egy volt a nagyon kevesek közül, akik ezt az utat járták. A lélek végső igazságáért küzdött egész életében.
Az emlékezés múltat idéző perceiben, nem minden elfogultság nélkül azt szeretném elmondani, hogy a nemzet színésze, Sinkovits Imre, gyakran járt itt a Délvidéken. Otthon érezte itt magát. Igen, itt volt, velünk volt, még a délvidéki magyarság legválságosabb napjaiban is.
Ötven évvel ezelőtt, 1968 januárjában az Újvidéki Rádió vendége volt Sinkovits Imre. A rádió akkor induló Művészportrék sorozatában mutatkozott be az M-stúdió zsúfolásig megtelt nézőterének közössége előtt, és természetesen közvetve az Újvidéki Rádió hallgatói is részesültek, részesülhettek a rendhagyó eseményben.
A Rádiószínház akkori tagjai ott ismerkedtek meg a nagy művésszel, aztán már mint régi ismerősök, őszinte barátok váltak el tőle. Tették ezt mindenekelőtt annak a közvetlenségnek, egyszerűségnek köszönhetően, amelyet a nemzet színésze magával hozott.
Sinkovits Imre 1970 novemberében újra az Újvidéki Rádió vendége volt, ezúttal Juhász Ferenccel, a neves íróval. Annak újvidéki szerzői estjén lépett fel, tolmácsolva az író műveinek (egy-egy részletét). Aztán 1973 szeptemberében az M-stúdió közönsége Örkény István mellett az újra fellépő Sinkovits Imrét már régi ismerősként köszöntötte. Örkény Istvánnak, a magyar szellemi élet egyik kiválóságának műveiből olvasott fel Sinkovits Imre.
Ezek a találkozások felbátorítottak arra, hogy megkérdezzem tőle: Nem látogatna-e el Vörösmartra, a Drávaszög egyik nagy múltú szellemi központjába? Sokat, nagyon sokat jelentene látogatása az ottaniaknak. Bevallom, hogy nem gondoltam, hogy igenlő választ kapok. Sinkovits Imre nem sokáig gondolkodott. Beszéljétek meg a dátumot, utána egyeztetünk és megyünk. Ez volt a nagy művész válasza. S mentünk.
A Duna akkor még nem volt határfolyó, és híd sem kötötte össze a két partot. Komppal „keltünk” át a batinai oldalra. Ott már várták Sinkovits Imrét. A Horvátországi Magyarok Szövetségének a titkára, Troszt Sándor, aztán Tausz Imre, a Magyar Képes Újság főszerkesztője és természetesen a vörösmarti küldöttség.
Zsúfolásig megtelt Vörösmart művelődési házának színházterme. S ott, annak szegényes színpadán Sinkovits Imre úgy játszott, mintha a világ legcsodálatosabb színháztermének színpadán lenne. Olyan elmélyülten, olyan mélységes hittel, amelyet egyszerűen nehéz megfogalmazni. A művészi alázat, a hivatás iránti végtelen tisztelet és a közönség iránti megbecsülése sugárzott egész lényéből.
Emlékezetes, felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a művész a nagy múltú drávaszögi falu közönségét (közösségét).
Aztán, a 90-es évek döbbenetében, amikor a gettóba zártak élete határozta meg mindennapjainkat, itt volt velünk, eljött hozzánk a Nemzeti Színház. Sütő András Advent a Hargitán című drámáját hozták el Sinkovits Imréék. Az az előadás olyan felemelő, bensőséges, torokszorító ünneppé teljesedett, amelyre, hiszem, sokáig emlékezni fogunk. Nem felejtjük el, hogy főleg Imrének köszönhetjük azokban a válságos napokban itt voltak velünk színjátszásunk nagyjai: Imre mellett Agárdi Gábor, Bartal Zsuzsa, Götz Anna, Rubold Ödön.
Sinkovits Imre nagy álma volt megérni, hogy ott legyen, amikor majd kigyulladnak a fények a Nemzeti Színház új épületének színpadán. Nem érte meg. Üzenetét, amelyet jó néhányszor hangsúlyozott, és amely így szólt, nem felejtjük el: „Kis nép vagyunk. A Nemzeti Színháznak többszörösen is feladata, hogy a szétszóródás utáni magyarság otthona legyen.”
Mi itt, a kisebbségi sorban élő pályatársai, barátai, tisztelői továbbra is őrizzük a nagy művész emlékét.
