2024. március 29., péntek

,,A költészetben az emberi létezés lényeges mozzanatai fogalmazódnak újra”

Szubjektív közelítésben irodalmunk részeihez, a zenéhez

Fenyvesi Ottó József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, képzőművész, polihisztor, az MTA észak-dunántúli regionális központjának munkatársa nemrég vette át a Veszprém városi Cholnoky-díjat, ,,halott vajdaságiakat olvasva” fiatal szerzőket publikál, mentorál,  nemzedékek közötti szellemi összekötőember. Kérdéseinkre válaszolva rendről, kalandról, szabadságvágyról, ,,kinőtt bőrkabátról” (is) mesélt:

,,A vajdasági magyar irodalomban Domonkos István a kuplé, Fenyvesi Ottó a blues, Sziveri János a sláger, Ladik Katalin a fónikus áriák, Tolnai Ottó a dzsessz mestere.” Ilyen és ehhez hasonló, egy bizonyos szubkultúrát jellemző megállapítások találhatóak A szabadság foglyai című esszékötetben. Hogyan látja, a szabadságvágy, a progresszivitás nemzedéki kiváltság, illetve miként hozhatóak párhuzamba az akkori törekvések a mai (irodalmi) generációk „hangadásaival”?

– Az idézett szöveg a Medialitás átlelkesítés (zene – beszéd – irodalom) című konTEXTUS kötet fülszövegéből származik (Csányi Erzsébet szerkesztette), amelyben ezeket a jelenségeket járják körül a irodalomtudósok. Azt hiszem, sikerült megragadniuk a lényeget. Különböző nemzedékhez tartozó vajdasági magyar szerzőkről van szó, akiknek más a habitusa. A kuplé, a blues, a fónikus áriák, a sláger, a jazz részben ezeknek a habitusoknak az adekvát leképzése. A modernkor zenei formái ezek, amelyek társadalomtudományi értelemben szubkultúrákat jelölnek.

A szubkultúra részkultúrákat, alárendelt kultúrákat, speciális csoportok kultúráját jelenti, amelyek eltérnek attól a feltételezett nagyobb „normális, mainstream” kulturális rendszertől, melynek részét alkotják.

Régóta vallom, hogy minden emberi társadalom szociálisan differenciált. Különböző tevékenységeket – alá- és fölérendeltségben – végző emberek csoportjaiból áll. Minél heterogénebb egy populáció, annál több „szubkultúra” alakul ki benne, amelyek meghatározott értékek köré szerveződnek. A szubkultúrák az a sok-sok apró részlet, amelyek a társadalom teljes egészet alkotják. A szubkultúra tehát egy társadalmon belül élő kisebb csoport kultúráját jelenti. Ezeknek megvannak a saját normáik, formáik és értékeik, amelyek általában eltérnek a többség kulturális értékeitől. Az életben különböző helyzetű társadalmi rétegek egymástól eltérő módon cselekszenek, és ez a cselekvés meghatározott „szubkulturális” szimbólumokban nyilvánul meg. Ezek a megnyilvánulási formák sok esetben feltűnést keltenek, és olykor normasértő magatartást tanúsítva keresik helyüket a világban. Manapság különösen aktuális a szubkultúrák vizsgálata, hiszen a társadalomban lejátszódó új folyamatokra világíthatnak rá. Bizonyos értelemben mindannyian kisebbséghez tartozunk valamilyen oknál fogva. Mindenkinek vannak olyan sajátosságai, tulajdonságai, amelyek miatt kisebbségben van az adott társadalomban.

Az én nemzedékemnek, amely az 1970-es években szocializálódott, a szabadságvágy és a progresszivitás lengett a zászlaján. A szocializmus évtizede volt az. A vele járó kontextus alapjaiban meghatározta nemzedékem gondolkodását és mozgásterét, de a lényeg, hogy az emberi lény számára van két alapvető létszükséglet, az egyik a szabadság, a másik pedig a kommunikáció (az embert ősi ösztön vezérli, hogy közöljön valamit). Ha szabadságában és a kommunikációjában korlátozva van, akkor megpróbál kitörni belőlük. Szabadnak kell éreznünk magunkat, és szabadon el kell mondanunk a véleményünket.

A mai fiatal íróknak, alkotóknak ugyanez a legfőbb céljuk. Csak a kifejezési formák és az aktuális technológiai környezet változnak. Minden nemzedéknek meg kell vívnia ugyanazt a csatát a függetlenségéért, a szabadságáért. Ez régen is így volt, és a jövőben sem lesz máshogy. Csak a formai eszköztár fog változni. Gilles Deleuze szerint „pótolhatatlan, az egyedi viszonylatában végrehajtott ismétlés”. Szerintem az emberi kultúrában az anyag, a tartalom újrahasznosítása folyik.

Minden korszak történéseire, kihívásaira releváns és hiteles választ kell adniuk a „kortárs” alkotóknak. Szükséges, hogy az új helyzetekben feltalálják magukat, adaptálódjanak. Most éppen a virtuális világ megváltoztatja az olvasást és az írásmódot is. Például a szörfölés a közösségi médián gyors váltásokra készteti a befogadót: megnézel valamit, aztán rápillantasz valami másra, közben írsz egy mondatot, s közben jött egy üzeneted. Az embert hatalmába keríti valami legyőzhetetlen kíváncsiság, hogy mi történik a virtuális világban. Ezek a felvillanások, ide-oda cikázások elrontják az elmélyülés élményét. Ezt többen „ellaposodás”-nak nevezik. Ez az egyik kihívás, a másik pedig, hogy a fogyasztóbarát kvázi művészetben a régi értékek könnyen elveszhetnek, vajon a botránybűzös giccs felülkerekedik-e a művészeten?! Csupa húsba vágó kérdés, melyek új válaszok elé állítják az elit művészetet. Persze a művészet több ezer éves dolog, könnyen nem eshet áldozatul egy technológiai fordulatnak. Hát többek között erre is releváns választ kell találniuk a mostani fiataloknak. 

A Vár Ucca Műhely szerkesztése kapcsán, de minden más módon is elhivatottan dolgozik azért, hogy a pályakezdő és egyéb művészeket ,,helyzetbe hozza”. Sokan mentorként, példaképként tekintenek Önre...

– Ezt jó hallani. A Vár Ucca Műhely (VUM) 2000-ben, amikor elindult, két fontos célt tűzött ki maga elé. Az egyik a pályakezdő fiatal alkotók műveinek megjelentetése, a másik pedig a közép-európai kultúrák, irodalmak bemutatása.

A pályakezdő fiatalok támogatása és helyzetbe hozása symposioni hagyomány, amit Tolnai Ottótól tanultam. Minden kultúrának meg kell teremtenie az utánpótlását, különben elvész. Amire büszkék vagyunk: a VUM-nak az elmúlt 18 évben 58 száma jelent meg. Több mint harminc fiatal szerzőt „indítottunk el” az irodalmi pályán. Örülök, hogy nagyon sok vajdasági magyar fiatal is elküldi a kéziratát, és a VUM-ban közöl először.

Lényegében a másik célkitűzés is a Symposion-szellemiségben gyökerezik. Nyitottság, befogadás és a más kultúrák tisztelete, ez a Tolnai-féle Symposion egyik fő jellegzetessége volt. Mészöly Miklós a közép-európai gondolat kapcsán ugyanezt hangsúlyozta: „csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látószögünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot.” Antun Šoljan horvát író pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy nagyon fontos: a közép-európai népek között létrejövő kulturális együttműködés a kölcsönös érdeklődés és tisztelet jegyében történjen.

A veszprémi Művészetek Háza vezetői kerestek meg 2000-ben, legyek az irodalmi kiadványaik főszerkesztője. Némi hezitálás után elvállaltam. Két dolog miatt. Egyrészt, mert azt gondolom, hogy a városban és a megyében senki sem törődik a professzionális irodalmi utánpótlás nevelésével, másrészt pedig a magyar folyóiratoknak van egy nagy betegsége, hogy nem figyelnek a környező országok szellemi életére, és nem igazán követik a világirodalmi folyamatokat. A Vár Ucca Műhely óriási kockázatot, kalandot vállal, mert ahelyett, hogy már befutott, neves irodalmárok kézirata mögé rejtőzne, igyekszik felkarolni a fiatal tehetségeket. A közép-európai térség irodalmárainak bemutatásával pedig egy majdnem reménytelen küldetésre és szolgálatra vállalkozik.

Saját bevallása szerint büszke rá, hogy a József Attila-díjra a JAK és a FISZ, tehát a fiatal nemzedék tagjai terjesztették fel. Kollázsainak, szövegeinek frissessége vitathatatlan. Visszaköszön belőlük a magyar underground, a punk. Az életműben mindez izgalmas elegyet alkot a Halott vajdaságiakat olvasva című kötet, az elődök előtt nyelvi és tartalmi egyenességgel tisztelgő verseivel. Lehet, hogy a maga korában minden költő punknak minősült, illetve manapság mintha a békesség, a rendre való törekvés számítana lázító eszmének. Mit gondol erről?

– Egy alkotó számára hízelgő, ha a fiatalok körében beszélnek a műveiről. Ha valamiféle nemzedékeken átívelő aktualitást vélnek felfedezni benne.

Volt egy korszakom (1973–1991), amikor valóban nagy hatással volt az írásaimra a kor szelleme, amelyet a punk és az alternatív zenével is jellemezhetnénk. Nem tagadom, amíg lemezlovasként az Újvidéki Rádióban dolgoztam, napi kapcsolatban voltam ezzel a „szubkultúrával”, nemcsak a vajdasági magyar fiatalok hallgatták, de a magyarországi alternatív zenei színtérnek is szócsövei voltak a Hangverem, a Maximum rock and roll és a Zenei kaland című műsoraim, sőt még a szerb és a horvát fiatalok is hallgatták az adást, mert akkor a jugoszláv rádióállomások se sugároztak olyan zenéket.

Aztán úgy alakult az életem, hogy elhagytam Újvidéket, a Dunántúlon, Veszprémben (a magyar királynék városában) telepedtem le a családommal. Megváltozott a kontextus, átértékelődtek bennem a dolgok. A lázadás korszaka véget ért.

Sokként éltem meg, hogy 1992-ben a veszprémi megyei könyvtárban a korábbi évtizedek ünnepelt írói ki lettek selejtezve („állományból törölve”). Németh László, Veress Péter, Bertha Bulcsú, Juhász Ferenc, Tüskés Tibor, Száraz György és mások művei ott voltak a „szégyenpolcon”, és aprópénzért elvihetők voltak. Ami különösen elkeserített, hogy a mi vajdasági nagyjaink (Sinkó Ervin, Majtényi Mihály, Debreczeni József, Fehér Ferenc, Herceg János, Brasnyó István) könyvei is ott sorakoztak azon a polcon. Talán a tudatalattim akkor ott mozdult rá, hogy írni fogok egy olyan könyvet, amelyben megidézem, „aktualizálom” a halott vajdasági írókat és műveiket, akik gyökeret eresztettek a délvidéki életbe, és – némaságra és visszhangtalanságra ítélve – évtizedekig ott kuporogtak a könyvtárak polcain.

Közben rájöttem, hogy az ősök által megalapozott hagyományban gyökerezik egy-egy ember tudása, művészete. Az új művek mindig tartalmazni fognak valami közös elemet az elfeledett régivel. Sok esetben az új alkotás, a régi képzet új formába öntése, nagyon leegyszerűsítve, mint amikor a régi bort új palackba töltik.

Az irodalom és a művészet története során mindig különböző korszakok váltogatták egymást. Jelen pillanatban, valóban, inkább a klasszicizálódás felé billen a mérleg. Újra igény van a szép kerek történetekre. Tavaly augusztusban Észtországban, Tartuban tartottam egy előadást a délvidéki magyar irodalomról, „A rend és kaland” címmel, mert szerintem ezeknek az ötvözete képezi kultúránk lényegét.

Egy írónak, képzőművésznek, egykori lemezlovasnak lehet mestere, inspirálója a zene is. Minimum a (maximum!) rock&roll?

– Ma már inkább minimális program vezérel, kinőttem a bőrkabátom. Persze régen más volt a helyzet. Az életem úgy alakult, hogy 1975-től már egyetemistaként az újvidéki rádió magyar műsorában hetente egyszer-kétszer különböző zenei műsorokat szerkeszthettem és vezethettem, ezekben a műsorokban merőben más zenéket mutattam be a hallgatóságnak, azaz nem a kommersz popot és egyéb andalító zenéket, hanem punkot, rockot, alternatívokat. Jugoszláviában az ilyesfajta zenéket (talán mert egy kicsit barbárabb fülük van) nagyobb érdeklődés és figyelem övezte és övezi. Az Újvidéki Rádióban a hetvenes évek közepén, szinte egyidejűleg a punk nagy londoni robbantásával, pár hónap késéssel már Sex Pistols- és Ramones-zeneszámokat sugároztam az éterbe. De később is igyekeztem követni az új zenei jelenségeket, persze némi progresszivitást mindig próbáltam keresni a zenék mögött. Így fedeztem fel az indusztriálisokat, a Test Departmentet, az Einstürzende Neubautent, a Bauhaust és más „zajművészeket”, egyéb különös zenéket, mint például Nick Cave-et vagy Tom Waitset.  Ezeket a muzsikákat én juttattam el a magyar nyelvterület hallgatói felé. Szinte az utolsó pillanatig, 1991 novemberéig szerkesztettem és vezettem az éjszakai és egyéb műsoraimat a rádióban. Az igazsághoz tartozik, hogy az a szerkesztőség, ahol külsősként a zenés rádióműsorokat készítettem, szerb nyelvű volt, tehát nem övezett olyan gyanú, mint a magyar szerkesztőségekben. Én voltam az egyik külsős szerkesztő, aki magyar nyelvű rockműsorokat készíthetett.

Persze hogy komolyabban elkezdjek foglalkozni ezekkel a dolgokkal, ahhoz a kiebrudalásunk (az Új Symposionból) is hozzájárult, hiszen valamiből meg kellett élni. A feleségem a Magyar Szónál volt újságíró, és néhány évig a lap műsorújságját szerkesztette, ahol nekem állandó zenei rovatom volt. Különböző álnevek (Koko Taylor, Koko Kommando, Rudi Radiátor stb.) alatt zenei híreket tettem közé. Ezt valahogy megtűrte a hatalom, nem vették komolyan ebbéli tevékenységemet, úgy gondolták, ezzel kevésbé árthatok a szocialista rendszer építésének.

A Képes Ifjúság című hetilaphoz 1983 után kerültem, rám bízták a két A4-es oldalnyi terjedelmű rockzenei rovat szerkesztését. Különböző zenei cikkeket kellett írni, szerencsére nem nagyon törődtek azzal, hogy miféléket, így ez a rész igazából nemcsak a kommersz popzenéről szólt, hanem az általam kedvelt alternatív zenekarokról, előadókról is. Nagyon komolyan megmártóztam abban a világban, nemcsak zenéket hallgattam már, hanem angol nyelvű szaklapokat, könyveket is olvastam. Érdekelt ennek a zenének az esztétikája és a filozófiája is.

Hamarosan az irodalmi szövegeimet is megfertőzte ez a vírus. A verssorokba tudat alatt belopóztak ezek a ritmusképletek, szavak, kifejezések, de maga az életérzés is, bár le kell szögeznem, engem a rock and roll világa már a hatvanas évek végén, kamaszkorom legelején megérintett. Azt is felfedeztem, hogy itt iszonyú nagy lehetőség kínálkozik a magyar költészet bágyatag és fonnyatag formai-tartalmi állagának megújítására. Hogy ez sikerült-e, nem tudom, ezt másnak kell megítélnie. Mindenesetre én rock-költészetnek nevezném ezt a periódusomat. Ez leginkább a Kollapszus (1988) kötetemre jellemző, de a későbbi A káosz angyala (1993) című is magán viseli ezeket a jegyeket. Sőt néhány vers, keményebb szövegem, például a Commando Dance, nem jelenhetett meg az Újvidéken kiadott Kollapszusban, úgyhogy eleve átkerült a későbbibe.

Azt hiszem, boldog ember vagyok, aki néha el tud szomorodni a dolgok állásán. Amikor nagyon egyenesbe vagyok, elkezdem magam olyan helyzetbe hozni, hogy ne legyen annyira jó nekem. Ez inspirál. A belsőm tiltakozik a sok jó ellen. Általában vesztes helyzetbe hozom magam, elmegyek a szakadék széléig, és onnan próbálok visszamászni… Ez általában olyankor van, amikor nagyon bonyolulttá válok magam számára.

Alkotói szempontból az „éppen nem jól megy” szituáció mindig jót tesz velem. Amikor nem kényeztet annyira az élet, az többnyire eredményesebb periódusokat jelent. Nem gondolom, hogy az embernek minden körülmények között győznie kell. Az élet nem ilyen. Inkább olyan, hogy tíz játszmából hetet elveszítünk. Ha folyton nyerésben lennénk, abból tompa elégedettség, fásultság, unalom fakadna.

A művészeti ágak ötvözéséből kifolyólag is látszik, kiváló érzéke van a komplexitás iránt. A Magyar Tudományos Akadémia észak-dunántúli regionális központjának szervezőtitkáraként a tudományágak népszerűsítése is a feladatköréhez tartozik. Hogyan hat ez a tevékenységi kör az alkotómunkára?

– Az MTA észak-dunántúli regionális központjának vagyok a munkatársa, s mint ilyen, tudományszervezéssel, konferenciák, tudományos értekezletek, előadások szervezésével foglalkozom. Gyerekkoromban, az 1960-as években, a Buksi-nemzedék tagjaként nőttem fel. Nagyon érdekeltek a mesék, a képregények, de a különböző tudományágak is. Úgy gondolom, hogy az ókori görögök és a később élt művészek többsége is polihisztor volt. Bennem is munkált valami hasonló vágy, érdekelt a biológia, a fizika, a csillagászat, az embertan, a szociológia, a pszichológia, a filozófia stb.
Az ember kíváncsi és kételkedő lény, válaszokat keres az élet kis és nagy kérdéseire, ebben segít a tudomány. Nagyon élvezem ezt a munkát, hiszen rálátásom nyílik a különböző tudományágak aktuális kutatási eredményeire, és ez gyakran hozzásegít ahhoz, hogy megértsem a világ bonyolultságát.

Úgy látom, hogy az irodalom, a költészet mintha a nagyközönség szempontjából a periféria felé sodródna. Tény, hogy az emberek egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak. Az irodalom elvesztette azt a közéleti-politikai szerepét, amit a diktatórikus rendszer idején betöltött.

De ne feledjük, a költészet közönsége mindig is parányi volt. Hans Magnus Enzensberger német költő mondja, hogy a versolvasók tábora tegnap és ma egyformán kicsi, radikális, ám szilárd kisebbség.

A versírás, a költészet számomra a méltóságteljes túlélés lehetőségét rejti magában. Semmi nem tudja annyira kifejezni az emberi lét lényegét, mint egy költemény. Azt a titkot, hogy a létező rátalálhat önmagára másvalakiben vagy a dolgokban. Megtalálhatja a lét tökéletesebb mását, ha a szavak mélyéig nyújtja a kezét.

Hiszem, hogy az életünk minőségének leírására nemcsak matematikai, gazdasági és statisztikai fogalmakat kell használni, hanem a lírát is. Valamit, ami arról is számot ad, hogy nemcsak enni és inni, aludni és szórakozni, bevásárlóközpontok tulajdonosait kell gazdagítani, hanem értelmesen, alkotó módon a világot mélységeiben megtapasztalva, megízlelve kell élnünk.

A költészetben az emberi létezés és a világ lényeges mozzanatai fogalmazódnak újra. Az is logikus kell, hogy legyen, hogy az ipari forradalom, a világháborúk, az atombombák, a mikrocsipek technológiája, a szervátültetések, a klónozás, az informatika és a kommunikáció mai fejlettségi fokán más verseket írnak a költők, mint korábban. Szerintem a költő feladata a részletek „szervezett káoszában” észlelni, keresni az „egész” mozgását, szándékát.

Az irodalom, a költészet a posztmodern kor emberének lelkierőt ad a túlélésre, védelmet nyújt az iszonyat és a hétköznapok közhelyei, hülyeségei, tudathasadása ellen.

Nemrég Cholnoky-díjat kapott életművéért, mit jelent ez az Ön számára?

– A Cholnoky-díjat Veszprém Megyei Jogú Város képviselő-testülete adományozza olyan tudósoknak és művészeknek, akik a város hírnevét öregbítik. A Cholnoky fivérek a száz évvel ezelőtti Veszprémben éltek, emblematikus figurákká nőtték ki magukat, volt közöttük orvos, földrajztudós, és a két századeleji irodalmár, ködlovag (Cholkoky Viktor és László) is ide tartozott, akiknek életművét Bori Imre újvidéki professzor „tudatosította” a magyar irodalomtörténet számára. Egyetemi tanulmányaim alatt, a hetvenes években Bori tanár úr előadásain ismertem meg Trivulziót és Fridolint, akik Esti Kornél és Szindbád egyenes ági rokonai.

Nekem az elmúlt húsz év során a magyar nyelvű könyveim mellett különböző idegen nyelvű köteteim is megjelentek, többek között Belgrádban, Münchenben, Zágrábban, Amszterdamban, Párizsban, valamint néhány nemzetközi irodalmi fesztiválon is részt vettem, talán erre reagált a város vezetése, amikor kitüntetett.

Majdnem huszonöt évig Veszprémben élt, előtte Gunarason, Topolyán és Újvidéken. Milyen szerepet töltenek be ezek a helyszínek az életében, az életművében?

– Életem legfontosabb színtereiről van szó. Gunaras a szülőfalum, Topolya, ahol felnőttem, iskolába jártam, Újvidék pedig az Új Symposiont jelenti számomra, valamint a fiam és a lányom szülővárosát. Veszprém volt az a város, amely befogadott. Elég sűrűn váltogattam az életteremet. Harminchét éves koromig a Délvidéken éltem, aztán kerültem a Dunántúlra. Veszprém után, 2015-ben egy Balaton-parti kis faluba költöztünk. Lovas egy négyszáz lelket számláló kis település Balatonalmádi és Füred között, fenn a hegyen, a régi ókori római úton. Egy ősi falu, amelynek közelében több ezer éves őskori festékbánya működött. Azt hiszem, szép ív: Gunarastól Lovasig.

Mindegyikhez ezer szállal kötődöm. A Délvidék (a Vajdaság) a szülőföldem, ott vannak a gyökereim. A bácskai tanyavilágban születtem, Topolyán nőttem fel, Újvidéken jártam egyetemre, irodalmi munkásságom kibontakozása oda köt, rész vettem az Új Symposion című irodalmi lap szerkesztésében, ott nősültem meg, ott nevelkedtek a gyermekeim, több mint másfél évtizedig a helyi magyar rádióban dolgoztam lemezlovasként és az irodalmi műsorok szerkesztőjeként.

Amikor a szerb–horvát háború miatt elhagytam Újvidéket, Veszprém volt a város, amely befogadott, ahol új otthonra leltem a családommal. Megszerettem, és tisztelem a hagyományait.

Aztán Gabival, a feleségemmel, Lovasra költöztünk. Most éppen az számít az otthonunknak, többek között ott van a több ezer könyvünk és bakelitlemezünk, ami az értelemmel és szellemmel kitöltött otthont jelenti számunkra. Különben számomra a legfőbb otthont a magyar nyelv jelenti.

Mindegyik helyszínhez sok-sok barát és ismerős köt, akikkel egyfajta szellemi közösséget tudtam vállalni és alkotni. Ez a kulturális tér, hálózat által nyújtott tapasztalat ma is kitölti a mindennapjaimat. Ez a különböző helyzetekben, szituációkban szerzett élettapasztalat az, ami sajátosan Fenyvesi Ottóvá tesz. Személyiségem és műveim lényegét képezi.

Milyen alkotói kalandozások izgatják jelenleg, készül-e új könyv, kollázs, milyen lesz az újabb Vár Ucca Műhely-lapszám, illetve vett-e jegyet valamilyen (rock)koncertre az utóbbi időben?

– Kollázsokat kb. három éve, azóta, hogy elköltöztünk Veszprémből, nem készítettem. Sajnos a műtermem kialakítása nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Balatoni házunk régi istállója inkább raktárként szolgál, mint műteremként.

A Vár Ucca Műhely folyóirat megy tovább. Remélem, hogy négy lapszám 2018-ban is meg fog jelenni. Jelenleg az 58. számnál tartunk. Nemrég megújult a grafikai arculatunk. Tizennyolc év hányattatás után, úgy látszik, stabilizálódott a folyóirat kiadása, bár továbbra sincs konkrét szerkesztőségi helyiségünk. Terveink között szerepel a lap online változata is.

Hamarosan – a tavaszi könyvfesztiválra – megjelenik a Halott vajdaságiakat olvasva című könyvem második része a zEtna kiadónál. Azonkívül nagyon sok más verset is írtam, tervezek újabb ciklusokat is.

Ami a rockkoncerteket illeti: 2017 júniusában az alsóörsi rockfesztiválon láttam az 1969-es woodstocki fesztivál egyik legendás zenekara, a brit Ten Years After fellépését. Alvin Lee ugyan pár évvel ezelőtt meghalt, de Chick Churchill (orgonista) és Ric Lee (dobos), az eredeti felállás tagjai, ott voltak a színpadon. Alvin Lee-t a fiatal énekes-gitáros, Marcus Bonfanti helyettesítette egészen tűrhetően. Persze a kedvenc számaimat nem játszották el, sem a 50 000 Miles Beneath My Brain-t, sem az As the Sun Still Burns Away-t. A Love Like a Man-t és I’m Going Home-ot viszont igen.

Különben szívesen elmennék egy Lucinda Williams-koncertre, de a White Miles duó fellépését is szívesen megnézném.

Névjegy
Fenyvesi Ottó (1954, Gunaras)

Kedvenc film: az nagyon sok van! Amarcord (1973., rendező: Frederico Fellini), Sztalker (1979., rendező: Andrej Tarkovszkij), A szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982., rendező: Ridley Scott), Sin City (2005, rendező: Robert Rodriguez)

Kedvenc zene: Ramones és a Mississippi deltájának zenéi (blues, cajun)

Kedvenc város: Párizs és Amszterdam

Kedvenc ország: Magyarország + Erdély, Délvidék, Felvidék

Kedvenc képzőművész: Kurt Schwitters

Kedvenc ital: pálinka (régen), bor (most)

Kedvenc hely: Adriai-tenger

Kedvenc író: Bodor Ádám

Kedvenc könyv: Hagakure (a szamurájok kódexe)