A zárt világok érvényesültek 2017-ben, nem pedig az univerzum vagy épp a történelem állását boncolgató hömpölyök – így summázhatnánk a mögöttünk álló periódust a hetedik művészet szempontjából. Ez nem lenne meglepő, ha listánkon csupa sztármentes független film foglalna helyet, és nem nyüzsögne köztük két Oscar-nyertes mozi, valamint az amerikai és az európai kinematográfia veleje. De nyüzsög. Volt ugyan példa nagy összegző költeményre (ám Aronofsky Anyámja híg, coelhós versikére sikeredett), akciódús szórakoztatóiparra (de a Nyomd, bébi, nyomd és Az utolsó jedik nem fértek fel az amúgy is nehezen összehozott listára). Ugyancsak lemaradt a túlpörgetett, ám a Nolan-filmek sorában alulmaradó Dunkirk, és a horrorba életet lehelő darabok is. Ami pedig a televíziózást illeti... az azért maradt ki egészében, mert lassan egy külön listát érdemel.
10. Kísértettörténet. Ez az év egyértelműen a rémfilm újjászületésének éve volt: a Kifelé és az Az is emlékezetes arról, hogy a műfaji kliséket szociális vagy társadalmi téma felé billentette el. Ám annyit egyik sem tett, mint David Lowery filmje, amely egy igencsak közhelyes szellemjárást mesél el – a szomorúan bolyongó kísértet szemszögéből. A műfaj egyenesen megszűnik létezni, csak egy költői, csöndes gyász marad, egy néma lepedő, amely a falat kapargatja. Az Engedj be svéd verziója óta nem csináltak ilyen szép filmet a magányról.
9. Nem érzem én már magam otthon a világban. Az amerikai független mozi egyik csúcsteljesítménye ez az egyszerre Tarantinóból, Cohenből és Jarmushból dolgozó mű, amelyet Macon Blair hozott tető alá Elijah Wood és Melanie Lynskey főszereplésével. Egy mániás depressziós nőt kirabolnak, és életében először úgy dönt, nem hagyja magát – és ezzel elindul az év egyik legviccesebb és egyszersmind legszomorúbb alkotása, amely elrajzolt figurákká torzítja a bűnözőket, de érzékeny kézzel nyúl a lelki betegségekhez.
8. Lady Macbeth. A kisregény, amelyet Nyikoláj Leszkov írt, már nem egy társművészetet megihletett (Sosztakovics operát, Andrzej Wajda fimet készített belőle), ám William Oldroyd feldolgozása a legkegyetlenebb tisztasággal rajzolja föl a nő szerepét a viktoriánus Angliában. A Shakespeare-hősről elnevezett sztori nézhető ugyan úgy, mint történelmi dráma, de a szexuális zaklatások és a nők tárgyiasításának évében igen vaksinak kell lennünk, hogy ne lássuk meg benne: talán mégsem tartunk még ott az egyenjogúsági hajszában, ahol kellene...
7. Dupla szerető. A francia fenegyerek, François Ozon ismét perverz poétának megy új filmjével, amely Joyce Carol Oats regényét felhasználva egyszerre erotikus thriller és szerelmes film (csak, ugye, az nem egyértelmű, hogy hány személy szerelmes itt hányba). Bár a történet zárványa kissé suta, a két ikertestvérrel egyszerre viszonyt folytató, pszichiátriai kezelés alatt álló nő sztorija nem az, aminek első pillantásra látszik.
6. Ez csak a világvége. Bár tavaly mutatták be és nyerte meg a cannes-i filmfesztivált, Xavier Dolan melodrámáját csak idén tekinthettük meg. Megható és kellemetlen mese ez Gaspard Ulliel, Vincent Cassel és Marion Cotillard főszereplésével a tékozló fiúról, aki hosszú évek után hazatér, hogy családjával közölje: halálos beteg, és már nem sok van hátra. A feladat egyszerűnek tűnik, de a cselekményt finom kanyarok hajtják el minduntalan a beteljesedéstől. Meg egy vergődő madár.
5. Paterson. Akármihez nyúl, legyen az vámpírtéma vagy szamurájok, nem kell félteni Jim Jarmusht, aki legalább annyira imádja szereplőit, mint amennyire szánja őket. Ítélet nincs. A kisvárosi buszsofőrrel, aki szabadidejében verseket költ, és akinek életét szerelme lassan fekete-fehérre színezi, szó szerint semmi sem történik, ám ebben a semmiben leledzik az élet értelme – ha lehetünk ilyen fellengzősek. Óda az emberhez és a benne rejlő költészethez, magával Kylo Rennel, vagyis Adam Driverrel a főszerepben.
4. A régi város. Tájkép vörös folttal: így neveztük Kenneth Lonergan filmjét, amely Oscar-díjat hozott Casey Afflecknek, és amely igazi meglepetés volt a szirupos tengerentúli drámák sorában. Sötét és fojtott, a titkokat az elhallgatásba burkoló városnézés ez, amelyben a főhősnek unokaöccse pesztrálásának apropóján kell szembenéznie a múlt füstösen kavargó látképeivel. Csemege az Oscar-várományosok tavalyi listáján.
3. Holdfény. E filmhez kötődik az idei év legemlékezetesebb filmes botránya – nevezetesen, hogy az Oscar-átadáson előbb tévedésből a nagy konkurens, a Kaliforniai álom címét olvasták be, és csak pár perc után derült fény a tévedésre. (A Kaliforniai álom nem szerepel ezen a listán. Okkal.) Barry Jenkins háromfelvonásos drámája egyszerre főhajtás saját gyerekkora előtt, a melegek és feketék (ön)diszkriminációjáról szóló, egy szereplős, de három színészes tarka vadhajtás a holywoodi filmipar szuperhős-rügyekkel megtűzdelt kérgén. Feketékről szóló neonszínű ragyogás, mert a holdfényben minden néger kék.
2. Testről és lélekről. Nem sokszor fordul elő, hogy az év tíz legjobb filmje között akad egy magyar, az meg végképp ritka, hogy a második helyen tartózkodjon, Enyedi Ildikó Arany Medve díjas alkotásának esetében azonban nem a nemzeti elfogultság beszél belőlünk. Egy férfi és egy nő, egy vágóhíd gyönyörűen filmezett képei, két szarvas a havas tájon – ennyi ez a film, és mégis sokkal több, az elmúlt év egyik legszebb moziélménye, amely szépsége ellenére is megússza, hogy giccsbe forduljon. A mikrovilág felé sokan fordultak 2017-ben a filmrendezők közül, de a reményhez kevesen. Enyedi az egyik kivétel, és ennek végtelenül örülünk.
1. Egy szent szarvas meggyilkolása. Ha volt olyan mozi tavaly, amely úgy tudott politikus lenni, hogy nem politizált, úgy rémített halálra, hogy nem folyt benne (túl sok) vér, úgy rúgott gyomron, hogy végig halkan és tisztelettudóan beszélt, és úgy állított minket szembe a lelkiismeret problémáival, hogy közben a hideg rázott minket, akkor az Jorgosz Lantimosz görög rendező alattomosul intelligens rendezése volt. Egy kardiológus szembekerül mítikus ősellenségével – egy gyerekkel, akinek apja az ő hibájából halt meg a műtőasztalon (vagy nem). Az ógörög tragédiára hajazó, semmit sem magyarázó és semmit sem az arcunkba toló, lassan hömpölygő, de már az első perctől hátborzongató mozi egyszerre zsarolólevél a modern lélek hidegének és kegyetlen játék a néző morális felszereltségével, Colin Farrel, Nicole Kidman és Berry Keoghan visszafogott játékával. Igazi remekmű.
