2024. március 29., péntek

Irmagja is maradt

Túl van egy nehéz éven a legújabb átváltozás viharaiban vergődő világ, ám gondjai, bajai nem enyhültek, sőt megmaradtak. Szerencsére a legfontosabb politikai választásokon már sikerült túljutnia: Kínában (októberben) megerősítették tisztségében Hszi Csin-ping államfőt, az Egyesült Államokban pedig (januárban) beiktatták hivatalába Donald Trump elnököt. Mindkét eseménynek sokan örültek.

A tekintélyelvűség és a populizmus hívei sem panaszkodhatnak, jó évet zártak 2017-ben. Ellentétben az EU-val, amely csak a gazdasági teljesítményére lehet büszke. Más vonatkozásban nincs különösebb oka az ünneplésre.

Ezért saját magára és külső okokra mutogathat. Az utóbbiak közül a fontosabbak közé tartozik az orosz–amerikai viszony, amely az elmúlt esztendőben nemcsak az Unió, hanem Kelet-Európa és a Közel-Kelet életét is jelentősen befolyásolta.

Az amerikai elnök színre lépésekor tapasztalt kezdeti bizakodás után Washington és Moszkva kapcsolata nagyon megromlott. A javulást nem segítette Trump és Vlagyimir Putyin orosz államfő júliusi hamburgi találkozója sem.

A kiéleződő ellentéteiknek az EU is megfizette az árát. Ha másként nem, a Washington által (2014 óta) erőltetett oroszellenes szankciók okozta veszteségek formájában. Trump kiszámíthatatlan politikája miatt ráadásul Washington és Brüsszel viszonya is elmérgesedett.

Tavaly egyéb gondok is nyomasztották az Uniót. Régiek és újak egyaránt. Leginkább talán az keserítette meg az életét, hogy a rendszer hibáit még mindig nem sikerült elhárítania.

Bár az már 2016 júniusa óta tudott, hogy Nagy-Britannia elhagyja az EU-t, a 2017 tavaszán megkezdett hivatalos kilépési tárgyalási folyamat csak tovább bonyolítja a helyzetét.

A válási alkudozás mellett a közösség töredezettsége és politikai működőképességének hiányosságai, a megoldatlan migránskérdés, néhány keleti tagállam renitens viselkedése vagy az erőteljes orosz és kínai terjeszkedés is rengeteg fejtörést okozott Brüsszelnek. A széthúzás és a nehézségek a mögöttünk hagyott évben csúcsosodtak ki, amire Berlin és Párizs, mint az EU két fő erőközpontja sajátos módon válaszolt: meghirdették a többsebességes Európát.

Korábban is felmerült már ennek lehetősége. Mégis, 2017-ben hangzott el először nyíltan a legmagasabb szinten, hogy a jövőben az Uniónak lesz egy magja és egy héja. Az előbbibe az önként vállalt közös szabályokat betartó, a szorosabb integrációra, s az érdemi együttműködésre hajlandó tagok kerül(het)nek, az utóbbiba a többiek. Akár azok a társállamok is, amelyekben immár a napi politika részévé vált a nacionalista és a bevándorlás-ellenes retorika. Esetükben ez az állapot annak ellenére sem változott, hogy tavaly sokkal kevesebb illegális migráns érkezett Európába, mint az előző két évben. Ráadásul az első 8 hónapban bő 50 százalékkal csökkent a menedékkérelmek száma is (2016 azonos időszakához képest).

Megváltozott viszont London álláspontja a Brüsszellel folytatott alkudozásokon: korábbi ellenkezése után decemberben elfogadta a számára felkínált uniós távozási feltételeket, amelyeket Berlin és Párizs sugalmazott, az Európai Bizottság támogatásával. A trió lényegében példát statuált a briteken, miközben demonstrálta a valós erőviszonyokat. Tudatosította, hogy ki az úr a házban. És azt is jelezte, hogy mire számíthatnak azok a – demokratikus normáktól eltávolodó – tagországok, amelyek demagógiával, populizmussal, s egyéb módon uszítanak vagy harcolnak a közösség ellen. (A jogállamiság durva megsértésével vádolt Lengyelország megfegyelmezése – az Unió eddigi legsúlyosabb büntetésének decemberi beígérésével – már meg is kezdődött.)

Az EU energiáinak jó részét egész évben a belső problémák kötötték le. Néhány társállamra ez fokozottan is érvényes. Különösen Spanyolországra, amelynek egyik legfejlettebb tartománya, a 7,5 milliós lakosságú Katalónia az önállóságról rendezett – Madrid által törvénytelennek és érvénytelennek minősített – októberi referendumon a kiválásra szavazott. A decemberi parlamenti választáson pedig ismét a függetlenségpártiak kerültek többségbe. A krízis a voksolással sem oldódott meg, mivel a katalán önállóságot Madrid és az EU is elutasítja.

A fontos parlamenti és elnökválasztások az Unióban is lezajlottak. Németországban (a szeptemberi szavazás óta) azonban még mindig nem ért véget a kormányalakítási egyezkedés, pedig nemrég – a II. világháború befejezése óta példátlan módon – már másodszor kezdtek hozzá. A késlekedés (okozta belpolitikai bizonytalanság) egyik fő oka, hogy a migránsválság miatt jelentősen meggyengült Angela Merkel kancellár és pártja (alku)pozíciója.

Az októberi törvényhozási választás után Ausztriában már decemberben sikerült kormányt alakítani. A koalícióba – a 2000 és 2005 közötti időszakhoz hasonlóan – megint bekerült egy szélsőjobboldali párt (az FPÖ), amelyet 1955-ben volt nácik és SS-tisztek alapítottak. Bécs így ismét szalonképessé tette a szélsőjobboldalt Európában, ahol az elmúlt egy évben a migránsoktól való idegenkedés és a saját nemzeti identitás elvesztésének veszélye miatt érzett félelem tovább erősítette az euroszkepticizmust, s az idegengyűlöletet.

A berlini huzavona kedvezőtlen Brüsszel számára is, mert stabil német kormány híján az EU-ban sok területen nincs remény az előrelépésre, áttörésre és a gyökeres fordulatra, sem a sikerre.

Franciaországban viszont (májusban) gyorsan összeállt a kabinet, előzőleg pedig (szintén májusban) – Emmanuel Macron személyében – uniópárti elnököt választottak. Macron növelné hazája afrikai és közel-keleti szerepvállalását, de az EU és Törökország kiéleződött viszonyát aligha lesz képes rendezni.

Ankara 2017-ben súlyos konfliktusba keveredett Németországgal, Ausztriával és Hollandiával. Az utóbbi két ország főleg azért kapott bírálatokat, mert megakadályozták, hogy a területükön ankarai kormánypolitikusok kampányoljanak a török alkotmány módosításáról szóló áprilisi népszavazás mellett. A voksolók végül jóváhagyták az alaptörvény megváltoztatását, s ezzel a török államfő felruházását teljhatalommal (a jövőben), illetve a jelenlegi parlamentáris berendezkedés felváltását elnöki rendszerrel.

Recep Tayyip Erdoğan török elnök és hívei ünnepelték a sikert. Bosszúsak voltak azonban, amikor az iraki kurdok a szeptemberi referendumukon támogatták a független Kurdisztán kikiáltását, amire később kerítenének sort. Nem biztos, hogy tervük megvalósul, hiszen Irak és a környező országok többsége ellenzi a terület elszakadását. A régióban nagy befolyással bíró Oroszország és az USA sem támogatja az önálló iraki Kurdisztánt.

Arrafelé az év inkább Szíriáról szólt. Az orosz hadsereg segítségével ugyanis sikerült szétverni az ottani kormányellenes lázadócsoportok jó részét és felszámolni az Iszlám Állam (IÁ) által működtetett kalifátust. Hasonló sorsra jutott a terrorbirodalom iraki fele is. Az IÁ-ra is végzetes katonai csapást mértek a térségben.

Alig csendesedtek el a harcok Szíriában, a szomszédos Izraelben és másutt felerősödtek a muszlimok csatakiáltásai. Az alaphangot Trump decemberi bejelentése adta meg. Az amerikai elnök ugyanis a zsidó állam fővárosaként ismerte el Jeruzsálemet, amelynek keleti felére a – kérdésben az EU, Oroszország, Kína és más államok támogatását bíró – palesztinok is igényt tartanak. A döntés elleni tiltakozásként felkelést (intifádát) hirdettek.

A szíriai helyzet javulásával párhuzamosan alakult ki egy másik biztonsági probléma is, amelynek középpontjába Észak-Korea került. Részben tiltott atom- és rakétaprogramja, részben az országra zúdított amerikai bírálatözön és a nemzetközi szankciók miatt. Phenjan szeptemberben felrobbantotta első hidrogénbombáját is, legalábbis ezt állítja. És persze azt, hogy ha idegen hatalmak megtámadják, lecsap rájuk a nukleáris fegyvereivel.

A veszély forrásának leginkább az Egyesült Államokat tartja. Az ország és a karibi térség a nyár végén, az ősz elején már megtapasztalhatta, milyen az, amikor pusztító erők fojtogatják. Igaz, akkor „csak” hurrikánok tömkelege söpört végig rajtuk, s tarolt le szinte mindent, ami az útjába került. Mind közül kiemelkedik az Irma. Ez a vihar bizonyult a legerősebbnek, durvaságával pedig rekordot döntött. Ezt-azt azért még hagyott az utána érkező társainak, amelyek tovább romboltak és gyilkoltak, derekasan kihasználva a klímaváltozás (globális felmelegedés) számukra biztosított előnyeit.

Trump szerint az éghajlatváltozás problémája nem is létezik. Ezért ő – általános megdöbbenésre – már 2017. június 1-jén bejelentette: hazáját kilépteti a globális felmelegedés megfékezését szolgáló (2015-ös) párizsi egyezményből.

Válaszként (novemberben) a világ majdnem minden országából (összesen 184-ből) csaknem 15 634 tudós nyílt levélben figyelmeztette az emberiséget arra, hogy jelenlegi tarthatatlan életmódjával és viselkedésével tönkreteszi a Földet. A drámai hangú üzenetben megoldási lehetőségeket is javasolnak a teljes katasztrófa elkerülésére; ugyanakkor sürgős cselekvésre buzdítanak, mert már nem sok idő áll rendelkezésre.