2024. április 20., szombat

Mikor veszett el, és melyik nemzedék?

Amikor elkezdődik egy év, az igazából nem jelent semmit, miközben mégiscsak jelent valamit. Ismeretlen idők következnek? Ez igaz ugyan, igaz azonban a holnapi napra is – minden nap rejtegethet valami csodálatos vagy szörnyűséges eseményt. Mégis ragaszkodunk az évhez, amelyet már belaktunk, otthonossá tettünk, fel voltunk készülve a holnapra – jóleső illúziók, hiszen éppen hogy ez nem lehet igaz, semmit nem láthatunk előre, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mégis van bennünk ragaszkodás és szorongás – az elmúlt évhez, akár egy kedves ismerőshöz ragaszkodunk, az előttünk állótól pedig, akár egy számtanórán, amelyre nem készültünk, és a tanárt sem ismerjük, mert helyettesít, úgy szorongunk.

Fotó: Dormán László

Fotó: Dormán László

Az ünnepek elmúltával általában – mondja a tévében a szakember – elmúlnak a rossz érzések is. Gondolom, a magányra gondol, legalábbis, amikor kimentem kávét főzni, még ott tartott.

Belevesztem az életrajzok olvasásába, visszaemlékezések, önéletírások, naplók sokasága. Az volt a feltételezésem, hogy az írók, akik az olvasókkal egyetemben szintén emberek, kényszert éreznek arra, hogy értelmezzék a világot. Azt, amelybe beleszülettek, amelyet maguk is alakítottak, amelyre nem ismernek rá. Az életrajz jelleget is öltő könyvekben az írók másként akarnak beszélni, mint regényeikben, drámáikban, verseikben. Direktebben. Egyértelműbben. Szándékosabban.

Miközben ezen törtem a fejem, vajon lehetséges-e legalább részben, hogy ez így van, rátaláltam egy cikkre, amely a nyolcvanas években születettekről szólt, akiket valamiképpen elveszett nemzedéknek tartanak – több kutatásra alapozódott a cikk, és körbejárta mindazokat a kérdéseket, amelyek meghatározzák az ő döntéseiket, azok okait kutatják. Ennek a cikknek a végén olvastam a sommázást, miszerint: „A »nyolcvanasok« generációjának közös »kincse«, hogy úgy kell az előző generációk tapasztalatát beépíteni életükbe, hogy közben folyamatosan más elvárásoknak kellett megfelelniük.”

Sosem hittem a „bezzeg az én időmben”-féle megállapításban. Ugyanis meg voltam arról győződve, hogy nem a világ változik, hanem a mi nézőpontunk. És ez nagyon nagy szerencse, különben unalmas volna az élet, és nem tartogatna szépet, felfedezésre várót az öregedés. A bezzeg az én időmben így, a változó nézőpont elfogadásával formálható át, amennyiben képesek vagyunk reflektálni önmagunkra és a világra.

A nyolcvanas években születettekről szóló cikket olvasva azonban meghőköltem. Tényleg minden megváltozott. Tényleg minden megváltozott?

Kevesebb a házasság, és később köttetik, miközben a szinglikultusz virágzik, az élettársi viszony, az azonos neműek kapcsolatai iránti tolerancia nő, a nők gazdasági lehetőségei kiszélesedtek, már semmi szükségük a férfira ahhoz, hogy fölneveljenek egy gyereket („vagyis már önmagában a házasság és a tradicionális családmodell mint párkapcsolati cél sem egyértelmű”), emellett pedig ott „az individualista kultúra hatása, vagyis az énközpontú, saját fejlődésre hangsúlyt helyező, ugyanakkor mással szemben kevésbé toleráns és nagyobb elvárásokkal bíró fiatalok” – anélkül, hogy számos, a cikkben tárgyalt kérdésre, problémára, vizsgált területre kitérnék, azt éreztem, hogy elfogadom a tényt: megváltozott a világ. A cikk hat évvel ezelőtt íródott, azóta megint nagyot fordult a világ, vagy legalábbis nagy fordulóban van, most éppen a feje tetején áll, és szemléli az egyetemi safe space-eket, nemiségüket még nem definiáló, ezért aztán kételyt sem érző, de a felnőttek által folyamatos elbizonytalanításban részesülő kisgyermekeket, a szobor/tabu/hit/kultúra döntögetőket, a gyarmatosítókat, akik tudják, mi az együttérzés, noha szinte a kezükben van még dédapjuk korbácsnyelének hűvös érintése, ezért tudják, milyen jó érzés (a másiknak), ha mégsem ütnek oda. A feje tetején álló világnak ez is része, amint a gyermekeiket kék vagy rózsaszín plédbe finoman beburkolva tologató édesanyák, akik mögött az apák kézen fogva vezetik a nagyobbacska gyermeket, egy kislány a játék babakocsiját tolja, egy kisfiú megáll az út közepén, mert a zebrán szeretné áttolni, átközlekedtetni játék autóját. Nézem az emelet magasságából a teret, látom ezeket a jeleneteket. Hiszek a szememnek. Mint a fiatalokat is látom az olvasóteremben, olyanok, mint mi voltunk harminc évvel ezelőtt – mindenfélék. Látom a fiúkat, akik nem mernek kezdeményezni, míg az előtérben isszák a kávét. A lányokat, akik magasról tesznek a fiúkra. És látom azokat is, akik másként látják és érzik a világban a helyüket.

Hazafelé sétálva ugyanazok a repedések a járdán, mint tizenöt éve. Málló vakolat, a kirakatok szépek, a kínálat szerény. A kávéházak tele vannak, itt nem gyarmatosítók élnek, hanem urak, az életöröm parancsolói, lazák és hányavetiek, néznek kifelé az utcán sietőkre, mint halak az akváriumból, nem izgatja őket azok idegessége, akik sietnek. Munkára, megbeszélésre, mosógépet megjavítani. A parkolóőrök köröznek, órákon át róják a köröket, végzik a munkájukat. Itt máshogyan alakult a dédapák sorsa, mint a világ nyugati felében, mást örökítettek át, van mihez ragaszkodni, van mibe kapaszkodni, van min változtatni. Esély erre? Egyre erőteljesebben mások diktálják, akár a divatot.

Mindig is ilyen volt a világ. Mindig is ilyen volt a világ? Mindig is ilyen volt. Ilyen és másmilyen. Izgalmas, szép, fájdalmas, örömökkel, vívódásokkal, kételyekkel – csak a hangsúlyok tolódtak el. Ez viszont talán valóban megtörtént. Nem tudom, hogy megtörtént-e. Azért olvasom az emlékiratok sokaságát, a memoárokat, életrajzokat, hogy megértsem, hogy megtudjam, valóban eltolódtak-e a hangsúlyok.

Az elveszett nemzedékről (a nyolcvanas években születettekről szóló cikkben rájuk gondolva szerepelt ez a fogalom) eszembe jutott Az elveszett nemzedék. A keresztanyával, Gertrude Steinnel és regényével, Alice B. Toklas önéletrajzával az élen.

Az amerikai álomban csalódott írók, Gertrude Stein és (életének, házának, hajának, konyhájának) társa, Alice B. Toklas körül érdekes és izgalmas, szomorú sorsú emberek, művészek gyűlnek össze, hogy aztán folytassák útjukat.

A Stein-szalon tagjává válni „kitüntetés”. Egy közeg, amely hosszú évtizedeken keresztül működött. Mire emlékszünk, mit tudunk az első, az „igazi” elveszett nemzedékről? Mi jut eszünkbe Ernest Hemingway útjairól, Scott Fitzgerald életéről, Ezra Pound döntéseiről? És olvassuk-e Waldo Pierce-t, fontosnak tekintjük-e T. S. Eliotot, vagy csak megszokásból bólintunk, és nem gondolkodunk el azon az elméleti megközelítésen, művészi úton, amely a Puszta országgal indult 1922-ben.

Gertrude Stein Alice B. Toklas önéletrajzát és Hemingway Vándorünnep című könyvét olvastam újra gyors egymásutánban – az elveszett nemzedék kifejezés juttatta eszembe, legalábbis ezt hittem. Miközben azonban olvastam, rájöttem, hogy éppen ezeket a sorokat kerestem, mintegy vigasztalásul a kor válságára, amelyben élünk.

(Ezek szerint válságos korban élünk? A kifejezést kölcsönöztem az olvasmányokból, de magam is kezdem azt hinni, hogy el kell kezdeni használni ezt a kifejezést. Válságos (feje tetejére állt világunk) bonyolult problémáit az írók megérintik, kivájják a lényeget, sokszor azonban azt kell érzékelnünk, hogy nem teszik ezt meg. Hiányzik a becsületes hang, elnyomja az elvárás kényszere, amiről senki nem hinné el, maga az író a legkevésbé, hogy nem belőle, önmagából fakad a téma, a mondat, a közelítés, a nézőpont. Eldönthetetlen kérdések ezek. Mennyi a megfelelni vágyás, és mennyi a vívódás, mennyi a válaszkeresés, és mennyi a korszellem befogadása? A magam részéről biztosan tudom, hogy nem vagyok sem elég bátor, sem elég gyáva, vívódásaim köztes állapotban tartanak, ami nehezíti a témaválasztást, és fogságában tartja a tartalmat is, ezért aztán nem foglalkoztat a regényírás, viszont egyre erőteljesebben foglalkoztatnak a kort megérteni, értelmezni kívánó és válaszkereső művek.)

De létezhet-e a becsületes hang, létezhet-e ilyen felvetés, ha irodalomról beszélünk? A becsületes hang a belső kérdésekre, a vívódásokra, a művészetre vonatkozó keresésekre, a boldogulás lehetőségeire olyan válaszokat fogalmaz meg, amelyek mellőzik a ma fontosnak, sokszor központinak tartott, mondhatni a legjelentősebb társadalmi kérdések egyikeként megélt kérdéseket: kinek milyen a szexuális orientációja, a politikai meggyőződése, a bódítószerekhez való viszonya, a párkapcsolata.

Természetesen minderről is megtudhatunk sokat, ha olvassuk a műveket. De nem ezek hívják életre a mondatokat. Pontosabban mindez hívja életre a műveket, mégsem ebből táplálkozik. Amiből ezen művészi alkotások táplálkoznak, méghozzá olyan mohósággal, hogy az alkotókat is felfalják, bekebelezik, megzabálják, az magának a művészetnek a megformálása, ami a létezést is formálja ezáltal.

Sokszor érthetetlen, mi is az, ami ezeket a könyveket élvezetessé varázsolja. A téma – Gertrude Stein szalonja mint hely és szimbólum, ahol a kort feszítő kérdések, a magánéleti útkeresések megfogalmazódnak, Stein kiegyensúlyozott, biztos magánéleti háttere, amely szinte hegyként emelkedik az egzaltált, hullámzó házasságok fölé, az I. világháború és következményei, a zaklatottság, amely elvezet a II. világháborúig és addig a konszenzusig, amely éppen manapság íródik felül, gyűrődik meg, miközben görcsösen próbál maga alá gyűrni minden egyéb közelítést – ezer arccal néz vissza a mondatokból, és arra ösztökél, hogy mindazokat (újra)olvassuk, akik megjelennek a könyvekben, vagy felfedezzük azokat, akik felett elsiklottunk, amikor fiatalabb korunkban olvastuk ezeket a könyveket.

Hemingway acélosan, férfiasan írta meg a Vándorünnepet, ha nem volna bugyuta dolog, férfiírónak nevezném, akinek látásmódja felszabadító, ugyanakkor ijesztő a felismerés, mennyire sérülékeny és érzékeny a fiatalság, milyen sok gond van a vállán. Gertrude Stein huncut módon, álnaivan, élettársa, Alice hangján megírt könyve pedig úgy női könyv, hogy folyton kikacsint, kibeszél, megtartva a kettős egyensúlyt, amely egyrészt Stein nagyszerűségét hivatott bemutatni a legkülönbözőbb formákban, másrészt az egyszerűség álarcában mulatságos megközelítésekre ad lehetőséget még a legnehezebb ügyek vonatkozásában is, mint a közelgő vagy már tomboló háború. Az elveszett nemzedék megértéséhez és olvasásához nélkülözhetetlen könyvek ezek, aktualitásukat pedig fokozza, hogy a körülöttünk zajló világ eseményeihez is kulcsot kell találnunk – vagy azért, hogy kiléphessünk, vagy azért, hogy ha belépünk, értsünk valamit abból, ami zajlik a világ nevű szobában.