Szétszóródott magyarságunk

Mák Ferenc

2018. január 4., 18:19 >> 2018. január 4., 19:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A horvátországi magyarokról szóló történeti munkák az esetek többségében túl általánosak, a népközösség múltjáról szóló leírásokra gyakran a leegyszerűsítés a jellemző – írta az eszéki Zrínyi Magyar Kultúrkör kiadásában megjelent A kelet-szlavóniai magyarok a két világháború között – Mađari istočne Slavonije između dvaju svjetskih ratova című, népismereti tanulmányokat tartalmazó kötet előszavában Nyári Denis, a kiadvány anyagának gondozója. Rámutat: munkáikban a szerzők nem egyszer „fontos történelmi tényeket hallgatnak el”. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, mindenesetre a Kárpát-medencei magyar tájak akármelyike büszke lehetne rá, ha múltjával, történetével, népi hagyományvilága értékeinek feltárásával oly kiváló kötetek sokasága foglalkozna, mint Lábadi Károly életművének eddigi húsznál is több könyve, köztük A drávaszögi ábécé (1996), az Istenek népei a Drávaszögben (2000), vagy az Egyházak Alsó-Baranyában és Szlavóniában (2012) című munkái. Hacsak nem akarta az előszó megfogalmazója markánsan elkülöníteni a drávaszögi és a szlavóniai magyarok közösségének történetét, amire történik is tétova utalás, mondván: „a két világháború közötti időszakban a baranyai magyarokra nem lehet horvátországi nemzeti kisebbségi csoportként tekinteni”. Mindenesetre a kelet-szlavóniai kilenc magyar település – Lacháza, Haraszti, Szentlászló, Eszék, Rétfalu, Diakóvári Szelci, Diakóvári Ivanovci, Csák és Ójankovác – magyarságának 1918–1920 utáni, kisebbségi sorsba szakadásának története döbbenetes látlelete a magyar XX. századnak.

A szociográfiai-népismereti írások szerzője a zombori Deák Imre volt, a későbbi mártírjaink egyikének, Deák Leónak a testvér öccse, aki 1935-ben – és az utána következő években – személyesen járt a kelet-szlavóniai magyarok között, s a helyszínen szerzett ismeretei alapján állította össze helyzetjelentéseit, melyek gépirata, egészen a mostani megjelenésig különböző közgyűjtemények mélyén lapult. Feltételezések szerint Deák Imre a Faluhelyi Ferenc vezetésével működő Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézettől kapott megbízás alapján járt Kelet-Szlavóniában, s gyűjtött olyan bizalmas adatokat, amelyekért a királyi Jugoszláviában fővesztés járt volna. Az új balkáni monarchiában a szerb és a horvát nacionalizmus egyaránt magas hőfokon izzott, amelyeknek a magyarok iránt jelentkező gyűlölethullámai olykor elképesztő túlzásokra voltak képesek. Harasztiról azt írta az események helyszíni tanúja: a község vezetése idegenek kezében van, a jegyző szerb ember, aki mérhetetlen „terror alatt tartja a lakosságot”. A falvak magyar közösségének ügyeivel senki sem törődik, „teljesen magukra vannak hagyva”. Szentlászlón – más községekhez hasonlóan – „társadalmi élet egyáltalán nincs”, Rétfalú magyarjai pedig évtizedek óta a horvátság és a szerbség harcainak sodrásában hányódnak, anélkül hogy érdekeiket bármikor is megfogalmazhatták volna. Horvát papok, egyházi méltóságok, állami hivatalok szerb főnökei kényük-kedvük szerint sanyargathatták a politikai-szellemi vezetők nélkül maradt, többnyire földművelésből, állattartásból és erdőirtásból élő magyar tömegeket, akiket nemcsak a jogfosztottság, de a rájuk nézve hátrányos földkisajátítás és kolonizáció is súlyosan érintett.

A települések többsége – a Vuka folyó környéki, ősi, Árpád-kori települések, Szentlászló, Haraszti, Kórógy és környéke kivételével – a XIX. század utolsó évtizedeiben a dunántúli, a bácskai és a szerémségi nincstelen magyarok által meghódított terület, ahol a bevándorlók az alacsony földárak csábításának engedve reméltek maguknak emberhez méltó életet. Csák község területére Őrszállásról és Szilágyiból, Diakóvári Ivanovciba Doroszlóról, Ójankovácba Kupuszináról és Doroszlóról érkeztek magyar telepesek. Ennek tulajdonítható, hogy Horvátországban az 1910-es népszámlálási adatok szerint 105 948 magyar ember élt, számuk azonban az 1930-as években 41 110-re apadt. Közülük 66 791 magyar Szlavóniában élt, számuk az 1930-as években, becslés szerint nem érte el a 20 000-et. (Kár, hogy a kötet erről nem közölt statisztikai táblázatot.) A református egyházközösségek tanintézeteit, a MÁV irányításával működő, és 1904 után a Julián Egyesület szervezésében létrejött katolikus felekezeti iskolákat az új hatalom egyetlen tollvonással megszüntette, tanítóikat elbocsájtotta, vagyonukat elkobozta. Az egykori Szlavónország magyarjai nyelvüket jószerével csak családi körben használhatták. Eszékről olvasható: magyar könyvtára nem volt, a városi könyvtárban nincsenek magyar könyvek, „a Julián iskola könyvtára ismeretlen helyen van, ha eddig nem lett megsemmisítve”. Szentlászlón a helyzet valamivel derűsebb: egykor volt Julián egyesülete, de a háború után megszűnt. „A könyvtára létezik, egy része a lelkésznél, más része a gazdáknál”, ezek a könyvek járnak körbe-körbe a faluban. Másutt a Julián-könyvtár megmaradt 50 kötete jelentette a nemzethez való tartozás élményét, a magyar emlékeket.

Szívszorítóan szomorú olvasmány a Nyári Denis szerkesztette A kelet-szlavóniai magyarok a két világháború között – Mađari istočne Slavonije između dvaju svjetskih ratova című, kétnyelvű kötet. A tragédiába fordult magyar élet bemutatása megérdemelt volna gondosabb szerkesztést, szakmai tekintetben értőbb nyelvi megmunkálást, lévén, hogy hivatkozásra érdemes kötetet kapott az olvasó.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap