Szállingózik. Csak szállingózik, itt-ott, egy-egy légies, könnyű, áttetsző hópihe. Nem pehely, pihe, pihécske még, pici csoda. Minden fehér; dér lepi az időt tévesztve kibújt füvet, zúzmarásak a tegnap még kopasz fák. A cinegék szaporán verdesik a magot az ágakon, az őszapók rajokban lepik el a cinkegolyót. Óriás fekete varjak csapnak le, csak ők látják, mire, szegény rigócskák cserregnek… sok a kóbor macska, messziről kutyaugatás, a töltésről esténként a kristályos levegőben hazahallatszik a vásárhelyi vonat. Hideg van, levert vagyok. A karácsony megdermedt, üres a lelkem, kemény ez a kor, vak, és súlya van az időnek.
A Kossuth-szobor előtt gyerekek, csillogás, fények, karácsonyfa…! Itt évek óta hatalmas „mindenki karácsonyfája” van, egész adventben és újév után is… Ekkora karácsonyfát otthon sose láttam, otthon újévkor volt karácsonyfa… álszakmai körökben szorgalmasan vitattuk, minek nevezzük: újévi fenyőnek? És a karácsonyfadíszt meg az angyalhajat? Hogy is kéne nevén nevezni a főtéren fagyoskodó újévi karácsonyfát? Lett belőle fenyő újévfadíszekkel.
A gyerekek inkább a Dóm tér melegedői felé törekednek, a fára akasztott, fényes, masnis csomagok érdektelenek, nyilvánvaló, hogy mind csak dísz, belül üres. Szemre ilyen csomagokat láttam gyerekkoromban az ötvenes években azokon a fényképeken, amelyeket Szofi néni küldött az unokáiról Amerikából. Meg sem tudtam számolni, hány csomag van a kis Tomi karácsonyfája alatt.
A Dóm tér más, ott szalmalabirintus van, zsákbamacska, forralt bor, krampampuli, aszalt alma, mézeskalács, viaszszobrocska, betlehemi csillag, iramló csodaszarvas, öntött gyertya, zsannamanna; van Stühmer-szaloncukor, horgolt hópehely és melegedő. Öles farönk füstöl, izzik, parázslik, melegít. Minden csupa füst, a szél eljátszik, ide-oda csapkodja a füstfoszlányokat.
Persze, van Mikulás is, csakhogy a Mikulás alaposan megváltozott. Karácsonykor hozza az ajándékot a Jézuska helyett, december hatodikán már-már meg sem jelenik. Mikuláskor nem várja az ablakba kitett, ragyogóra suvickolt cipő, csizma. Puttonya se nagyon van, ugyan hány gyerek tudja megmondani, mi is a puttony? A virgácsnak nevezett, bearanyozott vesszőköteg is elfelejtődött. A Mikulás pedig valahol elhagyta a pásztorbotját, nem püspöksüveget hord már, hanem prémszegélyű jambósapkát, borvirágos az orra, és mit sem törődve megrakott tűzzel, korommal, füsttel, általában kéményen, ne adj isten kürtőn, kandallón (már ahol van!) keresztül csusszan be a házba. Télapónak nevezik, nagy hangon ho-ho-hót kiabál, rénszarvas húzta szánon jár, a rénszarvasát Rudolfnak hívják, fénylik az orra, vagyis cinkét fogott. Különben mintha dömping volna, növekszik a választék, van már finn Mikulás is, muzsikáló nevét alig is tudom kimondani; nekünk sajnos nem volt finn nyelvóránk az egyetemen.
És nincs, sajnos, tényleg nincs krampusz, és nincs Pityu, nincs Laci, nincs Józsi, nincs Ernő; nincs, akit szeretettel hátbavágva, sanda kis mosollyal vén krampusznak nevezhetnék, mint azelőtt. Nincsenek, elhagytak minket, elmentek… Elmaradtak a nyárra újra meg újra megbeszélt halászlék, el a közös névnapok, mindig más dolgunk van, kevés a hely, nincs hol aludni, messzire vetődtünk, pusztít a fehér pestis, szertevitt a háború, hét határon túlra hajtott a munkanélküliség… meg hát, ahogy Móra mondja: nagy szeme van a bankónak.
Meggyújtottam a negyedik gyertyát!
Ragyog a Dóm tér, ragyognak a két torony kőcsipkéi, mindenütt fény; kereszt is világít a tér fölött, fahéj- és fenyőillat, szalmaszag, füst. Beesteledett, a bársonyos magasban megkondulnak a harangok, és zúgnak, zúgnak, konganak… aztán egyszerre csend lesz, áhítatos, mély, puha csend, és valahol messze, a városháza tornyában megszólal a harangjáték. Megpendül egy hang, majd még egy, és még egy, mintha hópihék szállingóznának könnyedén, súlytalanul. Apró, tiszta, kis pendülések a távoli csendben, és a kristálytisztán csendülő apró, pici hangokból lassan, nagyon lassan, mintha nem akarna fájdalmat okozni, kialakul a dallam, az ismerős, örök dallam. Karácsony este. Megrohan a múlt. A füst csípi a szememet, alig látom a jászolt, égnek a gyertyák, a nagymama a vaskályha mellett dúdol, ölébe ejtette a kezét, és lát. A szívem hangosan ver, a dallam szárnyal, változatlan, és visz, visz; így énekeltük Zomborban, így énekelte a nagymama, így énekeltem én is, és most is így fogják énekelni.
2017 adventje
