(fotó: Gergely József)
Pár éve figyelem egyik hatalmas plázánk ünnepi forgatagát. Ünnepit mondok, mert karácsonyi hangulata a tömeg féktelen tipródásának bizonyosan nincs. A meghitt hangulat a fenyő- és fahéjillatú vásári házikók környékéről sohasem fog az agymosó betonsilókba költözni, hol illanó szín csak valamely hátsó zugba húzódott kézműves boltocska, s egy őszinte karácsonyi dallam. E Földön túli hodályokban nincs semmi természetes, és emberi melegség sem sok. A millenniumi zuhatag kőpárkányain aláfolyó liánokat sem mossa le senki, pálmák búslakodnak porosan, arasznyira az áhított csobogástól. A forgóreklámok üvegei előtt ellenben napjában többször sürgölődnek, mert a plakátoknak, melyek mindinkább nyelvükben is az önzésre, az én-állat fokozottabb takarmányozására buzdítanak, folyvást ragyogniuk kell: „Lepd meg, ajándékozd meg önmagad”, „a Karácsony legyen a tiéd” – hirdetik. Sőt, ne egyszerűen rólad és magadért szóljon a karácsony, légy több az ünnepnél is, „ragyogd túl a karácsonyt”! Elfogy a levegőm… Az utcára menekülve közösségi alkalmazás sikerén lelkendező fényújság fogad: „enyém, tied, miénk”. Szép „közösség” lehet az, ahol elsőként az énre, az enyémre száll a gondolat!
Az egoizmus oltárkövére mégsem ezt, hanem egy tavalyi, angolul megjelent elmeélcet vésnék: „create your youniverse”! Lehetne-e pompásabb mottója egy egoista világkiáltványnak? Ha valakiben ajándékvadászaton (is) az munkál, hogy mindent a saját képére formáljon, s lehetőleg mindennel „önmagát lepje meg”, hát annak az embernek szánalmas kis univerzuma lesz, s ha ilyen mikrouniverzumokból kellene felépülnie a világegyetemnek, az sem lenne egyéb, mint makro-siralom. „Az enyém, tied mennyi lármát szüle, mióta a mienk nevezet elüle” – mondá Csokonai bő háromszáz évvel ezelőtt. Vajon ma lenne-e az izzó egoizmus nyelvi megtestesülésére még erősebb szava? Vagy eljutunk végül oda, hogy mindent letarol a globalista idiotizmus, és a kétszemélyes nyereményutak is egyszemélyessé válnak? A családi nyereményutak már szemlátomást ritkulnak az utóbbi évtizedben, s eközben a „you and me, te meg én” formát is egyre többfelé cserélik „me and you”-ra.
2017-ben, úgy tűnik, megállíthatatlan, hogy amit a társadalom kommunista atomizálási kísérlete félbehagyott, azt a fogyasztógyártás hatalmi logikája tökélyre vigye. Kérdés, maradt-e még elegendő erőnk annak képviseletére, hogy közösség nélkül az énnek sincs semmi értelme, mert a közösség szétverésével az imádott én is talaját veszti. Karácsonykor méltó és érdemes dolog ezen elmerengni. Milyen szép is volt, mikor nagymama vasárnapi húslevesét még a nagycsalád ülte körbe, s milyen szép ma is, ha ünnep táján ritkán látott szeretteinket ölelhetjük, ha a karácsonyi pulykához a pincéből kell felhozni feledett bútorokat ünnepi asztaltoldásnak. Ilyenkor ki kell pótolni az őseinktől örökölt Zsolnay-készleteket is, pedig azok még hat- vagy tizenkét személyesek voltak. Igen, valaha hatszemélyesek voltak a legkisebb étkészletek, eltekintve sokadalmak személyes darabjaitól, Mariknak és Julcsáknak festett kék szegélyű kőtányéroktól, melyeket szerelmes legények vehettek szívük választottjának, s kis babakészletektől, Jancsival, Juliskával, mézeskalács-házikóval. Ma pedig vadásszuk a pontokat egy patinás német műhely étkészleteire, melyek a gyűjtőfüzet szerint egy-, két- vagy négyszemélyesek. Amikor e céget alapították, még értelmetlen lett volna hatosnál kisebb mennyiségekben gondolkodni.
Hogy mi lesz a vége ennek az ego-tobzódásnak, hogy szétveretik-e minden egészséges közösség karácsony valódi üzenetével együtt, nem tudom. Töretlenül hiszek benne, hogy mindig, mindenki tehet valamit az ördögi forgatókönyvek sikere ellen, ahogy tehetünk azzal is, ha végiggondoljuk, mire figyelmeztetnek minket olyan plakátnyelvi jelenségek, melyek akár még húsz évvel ezelőtt is elképzelhetetlenek lettek volna.
