Amikor az év végéhez közeledve már-már biztosra lehetett venni: semmi jelentős, vagy legalábbis hátborzongató nem fog történni 2018 beálltáig, Slobodan Praljak egykori boszniai horvát tábornok megölte magát a bírók szeme láttára a hágai Nemzetközi Törvényszék ítélethirdetésekor – mellesleg húsz év börtön lett volna a sorsa. Ebből tizenhármat leült előzetesben, ezt is beszámítva, és elengedve valamennyit büntetéséből tehát akár azonnal szabadulhatott volna. Nem ezt az utat választotta, kiitta a kis üvegből az előkészített mérget. Voltaképpen ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a régióban elsősorban azzal kezdjenek a politikusok foglalkozni, hogyan vihet egy hágai vádlott magával egy méreggel teli üvegcsét a cellájától egészen a bíróság színe elé anélkül, hogy ez bárkinek is szemet szúrna. Nem, az egykori Jugoszlávia államaiban a történtek is inkább azt a számtalanszor hallott vitát indították el újra, hogy melyik nemzetiség látta leginkább a kárát a boszniai és horvátországi vérengzéseknek, s melyiknek a tagjaira sújtott le a leginkább a hágai igazságszolgáltatás keze.
Több a szimbolika a méreg kiivásában, mint ez első ránézésre tűnik. Az öngyilkosság egyben egy hosszú, 1993 óta tartó periódust is lezárt: a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot sértő cselekményekért felelős személyek felelősségre vonása végett létrejött Nemzetközi Törvényszék (ICTY) mandátumát, létezését. Mostantól a fennmaradó ügyeket az ENSZ nemzetközi törvényszéki mechanizmusa (MICT) veszi át. Minden bizonnyal kisebb sajtóvisszhanggal. Mindössze néhány nappal a szerencsétlen kimenetelű eset előtt ugyanott életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Ratko Mladićot, a boszniai szerbek egykori parancsnokát. Ez megint csak eltérő fogadtatásra talált a régió országaiban. Azzal kapcsolatban van csupán egyetértés, hogy a hágai törvényszék nem volt eléggé igazságos, hogy nem sikerült megvalósítania az egyik fő célját: a megbékélés folyamatának elősegítését. Az ítéletek sorra nézetkülönbségeket váltottak ki, s mindegyik fél saját háborús sebeit tekintette mindvégig a legfájdalmasabbnak.
Vučić utolsó kormányfői sajtója államfővé lépése előtt (Ótos András felvétele)
Ahogyan az előttünk álló esztendők, az idei is az európai integrációk jegyében telt az országban. Szerbia éppen december közepén nyitott meg két újabb tárgyalási fejezetet az EU-val, kisajtolva ezzel a lehető legtöbbet abból, ami az idén elérhetőnek számított. Ez alkalommal a 6. (társasági jog) és a 30. (gazdasági külkapcsolatok) nyílt meg, a 35 tárgyalási fejezetből így összesen 12-t „indított el”, és 2-t zárt le az ország. Hogy melyik lesz a legnehezebb? Ennek kapcsán aligha lehetnek kételyeink, mert miközben bizonyos, hogy a jogrenddel, igazságszolgáltatással foglalkozó fejezetekkel is meggyűlik majd az ország baja, a 35., speciálisan Szerbia számára kitalált, Koszovóval kapcsolatos fejezet aligha lesz gyerekjáték, és nyitva is marad az uniós csatlakozás legutolsó pillanatáig. Ez az a fejezet, amelynek kapcsán még azt sem lehet biztosan tudni, milyen megoldás zárhatja le. Dehogynem lehet! – kiálthatnak most fel sokan –, mindenesetre senki sem tette világossá, hogy a Belgrád és Pristina közötti harmonizációs folyamat harmonizációt, vagy egymás kölcsönös területi elismerését jelenti-e, netán egy harmadik opciót. Sokan sokféleképp vélekedtek már erről az uniós politikusok közül, s nehéz elválasztani az alkalmi kijelentéseket és kirohanásokat a hivatalos brüsszeli elvárásoktól. Talán éppen 2018 teszi világosabbá a képet.
A szerbiai hatalom mindenesetre 2017-ben kísérletet tett arra, hogy világosabbá tegye a Koszovóval kapcsolatos „belső képet”. Aleksandar Vučić egy politikai szereplők közötti itthoni, úgy is mondhatnánk, „házon belüli” dialógusra szólított fel, korszakalkotó eredményei azonban valószínűleg nem lesznek ennek a folyamatnak, elsősorban azért, mert az ellenzéki oldalon sokan eleve elzárkóztak a kommunikáció elől, másodsorban pedig azért, mert a szerb társadalom továbbra sem készült fel az eddigitől lényegesen eltérő Koszovó-politika gyakorlására, s az is kérdés, hogy a megváltozott nemzetközi politikai színtéren egyáltalán indokolt lenne-e éppen most változtatni a Pristinával szemben gyakorolt eddigi keményebb hozzáálláson, amikor az utóbbi időben úgy tűnhet, Szerbia áll inkább nyerésre – nem saját politikai bravúrjainak, hanem a külső körülményeknek köszönhetően. Krím elcsatolásától Katalónia esetéig sok mindent fel lehetne sorolni itt, egyes államok azonban visszavonták a déli tartomány elismerését, s ez jelenthet valamit akkor is, ha történetesen kevésbé befolyásos országokról van szó.
Sokan már nem is emlékeznek rá, pedig a mögöttünk álló esztendő a választás éve is volt. Tomislav Nikolić mandátumának lejárta után új elnök, de régről ismert politikus lépett hivatalba az állam élén, előtte pedig egy nehéznek bizonyult döntést hozott meg: kormányfői tisztségétől megválva indult el a megmérettetésen. Aleksandar Vučić már az első fordulóban, április 2-án megszerezte a szavazatok több mint a felét, így második fordulóra szükség sem volt. Nikolić a politikai színfalak mögé vonult egy sebtében felállított s állítólag jól fizető szerb–orosz kapcsolattartási testület élére, a korábbi kormányfő pedig államfővé lépett elő, vagy vissza – ki hogyan értelmezi a funkciók fontossági sorrendjét. Kritikusai szerint tulajdonképpen nem lépett sehová sem, hiszen a távozása után megalakult új kormányt eléggé az ellenőrzése alatt tudja ahhoz, hogy Szerbiában a korábbi tadići éra visszatérését el lehessen könyvelni: egy személy felel igazándiból minden fontos döntésért, központosított a hatalom. Maga az új államfő töltötte az újságíróknak a pezsgőt, amikor beszámolt arról, hogy elsőrendű célja továbbra is a gazdaság élénkítése lesz, függetlenül attól, hogy már nem kormányt, hanem elnöki kabinetet vezet.
Választás 2018-ban is lesz: fővárosi helyhatósági választást tartanak, s bár ez bennünket, vajdaságiakat, nem érint túlságosan, a versenyt mégis sokan jó lakmusznak tartják az erőviszonyok megmérésére, az országos szinten beálló esetleges változások megjósolására. Nem mellesleg, kampányhangulat lesz jellemző az év első hónapjaira, s ennek hatását aligha kerülheti el bárki, akárhol lakjon az országban.
Hogy mi jellemezte még 2017-et? Ivica Dačić nagyon sok helyen nagyon sokszor énekelt. Hogy jól vagy rosszul, ezt mindenki döntse el maga, a világhálóra kiszivárgott tömérdek videofelvétel alapján.
