2024. április 25., csütörtök

A fekete-fehér fotó híve

Dávid Csilla harminc éve lapunk fotóriportere

Hogyan emlékszel vissza a pályakezdésedre: mikor vettél először a kezedbe fényképezőgépet, és miképpen született meg az elhatározás, hogy a kamerának szenteled az életed? Vannak példaképeid?

Amikor kislány voltam, a nagymamámnak volt egy titokzatos, szekrény mélyén lévő fiókja az almáriumban, amiben üveggel nyomtatta le a régi fotókat, mert azok fölpördültek. Számtalanszor kértem, hogy húzza ki a fiókot, mert imádtam ezeket a képeket, és soha nem untam meg őket nézegetni. A dédnagytatám amatőr fotós volt a századfordulón Becskereken. Maradt utána két hatalmas fotóalbum tele a képeivel: polgárokat, katonákat fényképezett, mindent, amit érdekesnek talált. Fantasztikus kordokumentum. Azt mondják, az alma nem esik messze a fájától, lehet, hogy örököltem tőle valamit. Általános iskolában az első mentorom, a fotózás terén az első tanítómesterem idősebb Ótos András volt. Ő vezetett be ebbe a világba: filmeztünk, filmfesztiválokra vitt bennünket, mindenfelé utaztunk, és ez nagyon izgalmasnak tűnt. Lassan átszivárogtam a Branko Bajić Fotóklubba. Addig nem is gondoltam, hogy a fotózás számomra élethivatás lesz: szerettem mint hobbit, amely nagyon vonzott. Édesapám méltányolta a ragaszkodásomat a fotóhoz, és megvette nekem az első fényképezőgépet. Az első ezzel készített fotómat be is kereteztem, otthon lóg a falon, a dédnagymamám van rajta, ahogy háttal áll az ablaknak – ez egy ellenfényes felvétel –, és ágyaz, forgatja a kukoricacsuhét a matracban. Közben megpróbálkoztam pár dologgal, a Belgrádi Egyetem Politikatudományi Karára jártam, de úgy éreztem, ez nem fekszik nekem, mert mint az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorának ösztöndíjasát küldtek oda. Felfedeztem a Jugoszláviai Újságírói Intézetet, ahol egy fantasztikus csapat jött össze, a mentorunk Tomislav Peternek volt, aki nagyon szigorú, sőt kegyetlen tanár volt, sokat követelt, mindig megmondta a véleményét. Ő lett a második jelentős tanítómesterem, a harmadik pedig, amikor ide kerültem, a Magyar Szóba, Bora Vojnović, aki a szárnyai alá vett. Kérte, hogy hozzak be neki fotókat, hogy megmondja, lát-e bennem egy szikrányi érzéket is ehhez a szakmához. Nagyon rettegtem ettől, fényképeztem mindenfélét, összeszedtem a kis munkáimat, és amikor Boro megnézte őket, azt mondta, na, lesz belőled valami. Nagyon boldog voltam. Mindenhova mentem vele, a focimeccseken odaállított a gólvonal mögé, de ezt nem szerettem, a mai napig sem. A sport az egyetlen terület, amelyet nem kedvelek, és ezért nagyon hálás vagyok Ótos András kollégámnak, aki ebből derekasan kiveszi a részét, és a sporteseményeket nagyon profi módon fotózza. Lazukics Annával sokkal később lettem jóban, amikor ide kerültem, és együtt dolgoztunk. Vele megtaláltam a közös nevezőt, és eléggé egy hullámhosszon mozogtunk, úgyhogy nagyon örülök, hogy közös kiállításunk is létrejött.

A klasszikus, fekete-fehér fotó híve vagyok – érdekesnek találom, de nem kedvelem a kísérletezéseket. Kicsit régimódi vagyok. Amikor egyetemre jártam Belgrádba, Margaret Bourke-White fotóiból nyílt egy fantasztikus kiállítás, és ez engem annyira megfogott: gyönyörű, fekete-fehér, egyértelmű fényképek, nincs rajtuk semmi manipuláció. De szeretem még Korniss Péter munkáit és másokat is.

Még ha csak nagy vonalakban ismerjük is a fotográfia történetét, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a női fotóművészek sokkal kevesebben voltak a férfiakhoz képest. Hogyan lehet ma a fotóriporteri szakmában nőként érvényesülni?

Amikor megszerettem a fotózást, velem párhuzamosan nők is indultak, és soha nem voltam egyedül ebben az élményben. Sok helyzetben tényleg egyetlen nő vagyok, de erre soha nem tekintettem hátrányként. Egyszerűen más hullámhosszon működünk, vagy egyes szituációkban másképp reagálunk – engem más dolgok vonzanak, más szögből látom, más ragad meg, más irányban gondolkodom, mint a férfi kollégák. Lehet, hogy engem például egy gyerek másképp lát, és máshogy tudok hozzá odalépni. Egyszer megkértek Annát és engem egy konferencián, hogy beszéljünk arról, milyen nehéz volt a mi hivatásunk a férfiak világában, de mi valójában nem így érezzük, nem így gondoljuk – nem érzünk megkülönböztetést emiatt a kollégák részéről.

A fényképeid legszembeötlőbb vonásai a lírai hangulatok, az empatikus szemléletmódod és a harmónia keresése. Szerinted létezik női szemszög?

Nem. Ez minden egyénnek a saját szenzibilitásán, a dolgok egyéni meglátásán múlik, és gondolom, az, hogy nő vagyok, ezt nem befolyásolja. A megkülönböztetés, hogy fotóművész és fotóriporter, nem olvad egybe, mert mindig fotóriporternek tartottam magam, és minden, amit csináltam, valójában a munkámból kifolyólag történt. Nagy szerencsém, hogy a munkám során eljutottam sok helyre, és sok emberrel kerültem kapcsolatba. Amikor kapok egy témát, azt nagyon körüljárom, átgondolom, hogy mit lehetne kihozni belőle. Szeretek megadott témára dolgozni – ha saját magamból indulnék ki, talán nem lenne időm, hogy elinduljak egy olyan úton, amely párhuzamosan alakulhat a munkámmal.

Mi az, amit egy-egy tájban, történésben, arcban igyekszel megragadni a fényképeid által?

Az esemény hagy egy nyitott teret, amelyben önállóan tudok mozogni, amelyben a kötelező rész mellett megláthatok valami mást is a saját gyönyörűségemre. A többi egy nyitott kihívás, ami nem a munka része, meg nem is lehet az. Sokszor sikerül spontán képeket csinálnom az emberekről, amikor nem figyelnek oda, és sűrűn nem is tudják, hogy le lettek fotózva. Ez egy érdekes helyzet: az első kiállításaim egyikén volt egy olyan rész, amely a nőkről szólt: a nőket fotóztam a városban, meg munka közben, akadtak ismert személyek is, meg teljesen ismeretlen polgárok, akiket megragadtam valamilyen érdekes, különös vagy szép képben. A tárlaton szerepelt vagy nyolcvan kép, ezek egy nagy pannóra voltak felrakva, és kiírtam, hogy ha valamelyiken felismerik magukat az emberek, akkor azt elvihetik. Sok hely megüresedett: ennek a kiállításnak a Vajdasági Múzeum adott helyet, több másik kiállítással egyszerre, úgyhogy nagyon sok ember megfordult a múzeumban, és olykor láttam, amikor az emberek szedték le a képeket. Szeretnék összeállítani egyszer egy portrékiállítást, mert sok jó és érdekes portrét készítettem az évek során és a közelmúltban is. De sok témám meg ötletem van, amiből születhetne kiállítás, ilyen például a színház, amit már nagyon régóta fényképezek, és a szülővárosom, Újvidék régi, lassan elfeledett arculata.

A Magyar Szó kiadványaként 2012 óta a szerkesztésedben megjelenik egy naptársorozat A Fény tanúi/Svetlopisci címmel, melybe egy-egy néhai vajdasági fotós kiemelkedő munkáit válogatod be, és naptár formájában csempészed be a vajdasági otthonokba. Hogyan jött létre az első a hommage jellegű naptár, kikkel foglalkoztál eddig, és kik vannak még tervben?

Ez a sorozat úgy jött létre, hogy a nyomda igazgatója, Berta Zoltán egyszer lehívott, és azt mondta, van egy kevés nagyon finom papírja, majd megkérdezte, van-e ötletem, hogy mit lehetne ebből csinálni. Azt javasoltam neki, hogy elevenítsük fel a Magyar Szó valamikori fotómestereinek a munkáit, hozzuk vissza, ismertessük meg az emberekkel, hogy íme, ezek voltak az első igazi fotóriporter-művészeink, akik a kalendáriumok révén ilyen módon a jelenbe is visszakerülnek. A Bartha Géza (1913–2002) fotóival illusztrált naptár volt az első 2012-ben, majd következett Brezsán Gyula (1909–1970), Borislav Bora Vojnović (1931–1997), Lazukics Anna (1937), Németh Mátyás (1939), az idei kalendáriumra Ifjú Gábor (1947–2011) képei kerültek, jövőre szünetel a sorozat, a 2019-es naptárra Zámbó Illés fotóit szánom, azután kerül majd sorra Dormán László, Lennert Géza és mások.