2024. március 29., péntek

Nemes rozsda

A beszélgetőtárs: a Magyar Örökség díjas Bogdán József papköltő
Bogdán József

Bogdán József

Bogdán József papköltő a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében december 16-án Magyar Örökség díjat vehetett át. Míg várakozom, hogy hazaérjen Fehértemplomra, Bánát legdélebbi városába, hogy szót válthassak vele, elsősorban az „ünnepnapról”, de hétköznapjai nyomába is szegődjem, portrékat nézegetek róla. Szinte minden fényképen gomolygó cigarettafüstben sejlenek fel vonásai, hosszú ujjai mozdulataiban, puha gesztusaiban gyöngédség. A költő beszélt, s hallgatva őt csak csodálkoztam azon, mi mindenre van szava, mennyi mindent képes meglátni és kifejezni a világból, ami körülveszi. Szavait lejegyeztem, arcképét vékony vonalakkal, vázlatosan én is megrajzoltam.

– Felemelő érzés, hogy a csehek és magyarok papjaként a szórványból vehetek át egy ilyen rangos kitüntetést itt, Magyarországon, és hogy még ilyen „elfelejtett helyekre” is eljutott a kitüntetők figyelme. Úgy tekintek a díjra, mint egy életműdíjra, hiszen az elmúlt 35 évben a bánáti magyar szórványközösségért végzett lelki munkámat és irodalmi munkásságomat jutalmazták. Hogy magyar örökségként tekintenek több évtizedes szolgálatomra. Átszellemülten az is eszembe jutott, hogy ebben az elismerésben Kosztolányi Dezső is részesült, akiről verseket és könyvet is írtam. Most a remény számomra olyan édes, mint a méz.

Míg hallgatom, megelevenedik előttem a kép: Bogdán József lecsukott szemmel mormolja szavait, homloka ráncban, arca ellágyul, mint a vaj, meghökkentő, mert erőteljes férfi. Közben jár-kel, s a jelenetbe hirtelen betör a nap, belevág, a meggörbült verselőre esik. Vajon a remény, a múlt ihlető rétegei újabb verset érlelnek?

– Ilyenkor télen gyakran fázom, és érdekes módon nem egy családi tűzhelyre gondolok, hanem Gozsdu Eleknek a mocsárról írt soraira, az Ultima ratio című novellájára. Itt, Fehértemplomon írt a mocsár melegéről, a gőzölgő vízről, és ha felidézem magamban, melegség fut át lábujjaimon, mindig a lábam szokott fázni, leginkább. Fürkészem itt a Néra folyó közelében a mocsarakat, és egy idő után szépnek tűnnek, mint ahogy szépek számomra a romos házak, felfalazott köveikkel. Gozsdu őszi novellái között bukkantam rá a kifejezésre: „nemes rozsda”. Nemes penész, nemes rozsda, ízlelgetem a szavakat kastély-plébániámon, ahol mindent finom rozsda borít, a személyes tárgyaimat, tulajdonképpen az egész házat. Aztán eszembe jutott a nemes penész, pincepenész, ami beszövi a pince falát. Hihetetlen, de igaz, hogy kimondottan egészséges – tájékozódtam –, tele van vitaminokkal. A rozsda pusztít, de ugyanakkor nemesít. És mintha engem is behálózna a finom rozsda, a testemet, a csontjaimat, az ízületeimet, reggel a tükörben visszatükröződő arcomat. Rozsdás. Az egész életemet nemes rozsda szövi be. Ilyen irodalmi „beszélgetéseket” folytatok a rozsdavárosban Gozsdu Elekkel, aki itt volt törvényszéki jegyző, és többek között itt is alkotott. És Herczeg Ferenc szellemisége járja be ilyenkor az utcákat, aki gimnazista visszaemlékezéseiben finom pohárcsengésről, koccintásról, nagy társasági életről ír. Hol van már az a duhaj világ? Itt megszépíteni kell a dolgokat, hogy ketté ne hasadj, széppé látni, mert hozzám a könyökablakok is beszélnek meg a kövek, a falak erezetei és a réges-régi templomok. Mégiscsak ezek őrzik az időt. Az öregasszonyok, így a szomszédasszonyom is, számomra a múlt ékszerei, kincseket rejtegetnek magukban, amiket ki kell bányásznunk. Az egyház is végeredményben egy ilyen ősrégi templom, öreganyánk, a múltat őrzi, de közben új időkre készülődik.

„Az én atyám házában sokféle lakások vannak”, ahogy a Bibliában olvasható. Nem gondolja, hogy minden dolgot a maga sajátosságában kell nézni?

 – Itt 1946-ig virágzó katolikus élet folyt, míg én hétköznapokon üres templomban misézek. Ilyenkor elképzelem, hogy tele van a templom, s a hívek ülnek a padokban, mind a ködgomolyagok. Vasárnap a Miatyánkot elmondjuk magyar, német, cseh és horvát nyelven egyaránt, azért, hogy az összes hívő az otthon melegére leljen a Szent Anna-templomban. Ma Fehértemplomon a katolikusok java része cseh származású. Három év alatt megtanultam a cseh liturgiát. Udvarszálláson, ahol mintegy 200 katolikus él, a környező szláv települések tengerében a megmaradásért küzdenek. Egyre nehezebben őrzik nemzeti identitásukat, nehézkesen örökítik tovább hagyományaikat, de ragaszkodnak őseik hitéhez. Ez az egyetlen hely a környéken, ahol alkalmam van magyarul misézni, és idézni nagy költőinket. És ahol szeretetre leltem.

Itt Fehértemplomon, a sokféle Fehértemplomból azt szeretné kiszűrni, ami az Ön számára a város lényege?

– Négy éve élek itt, öt kilométerre a román határtól. Idegenségében is szépek a Déli-Kárpátok és a Krassó–Szörényi-érchegyek, a Néra folyó a völgyben, és Udvarszállás alatt a lassú folyású Karas, tehenek szoktak fürödni benne. Fehértemplom hét tava úgy mutatja magát, mintha gyermekek tükröket villogtatnának a fényben. A minap egy halasbolt mellett vezettek a lépteim, és az ablakban egy kartonpapírra kiírták (persze szerbül), hogy élő csalétkek eladók.

Arra gondoltam akkor, hogy alig hallható a „levélmoccanás” az arra járók lábnyomán. Élő csalétkek a falevelek, ilyenkor a tél vastag prémje finom remegésüket elsöpri valahová, alig látni levelet a városban. A városban, ahová nem jár magyar nyelvű újság, a híreket harkály kopogja rá a fára.

Mi, emberek is élő csalétkek lehetnénk, ha nem küzdenénk tovább, ha nem néznénk messzire. A szeretet himnuszánál szebbet és többet ma sem tudnánk mondani. Radnótit idézném: „Álltam, velem nem gondolt/senki már!/vitte pipacsok szirmát/a szél, fejetlen álltak, a lomha/sötéten hét csillag pirult csak át!” És Johanna azt mondta Shaw darabjában, alázattal kell küzdeni. Ebben a küzdelemben a fájdalom és a szeretet soha nem múlik el, ebben hiszek.

Már sok válságzónát vészelt át az életében. Ha visszanéz a megtett útra, hogy érzi, mikor volt leginkább elégedett önmagával?

– Itt-ott „térviszonyom kedves tájékai” rajzolódnak elém. A városok, ahol éltem és papként szolgáltam. Legmeghatározóbbak a bánsági szórványban töltött évek: Oroszlámos, Majdán, Rábé, Egyházaskér. Egyházaskéren 12 árva gyereket tudtunk befogadni egy évre a plébániára. Ezek az árva gyerekek a nevelőjükkel együtt templomba jártak, együtt imádkoztunk, együtt étkeztünk. 1999-ben bombáztak, Törökkanizsa községben Molnár Rózsa teológiát végzett tanítónővel közösen törődtünk a diákokkal, bennük a reményt életben tartva hittantermet építettünk, létrehoztuk a Kálmány Lajos Könyvtárat, Rábén templomot építtettünk. Emberileg próbáltunk hozzánőni a feladathoz.

Hogyan születik, termelődik a költészete? Tennie kell, amit diktál a szíve, a tolla?

– A csalódásokról és megvalósulásokról azok tudnak helyes képet adni, akik ezeket a változásokat szinte magukban olvashatják. A verseim legtöbbször szenvedésekből íródnak, titkolt szorongások vallomásai. Néha az öröm is megjelenik, hogyan tudnék enélkül csodálkozni, szárnyalni önfeledten? A legmélyebb, legrejtettebb és legelemibb emberi érzések kapnak formát, többek között a gyermekkoromban gyökeredző mérhetetlen szeretetéhség, a természet nagyvonalúsága, a kisebbségi sors nehézségei és a lélek mélyén fészket rakó hit teremti meg őket. A legelső teológusok versben, imában foglalták össze a legnagyobb teológiai igazságokat. Úgy érzem, az én életem ékes bizonyítéka annak, hogy a papság és a költészet testvérek, testvérhivatások. Pap és költő, nálam összetartozó fogalmak, mint a fa törzse és ága, mint a kenyér puha bele és héja. A saját hangomat akkor találtam meg, amikor papi életem fényeiről és árnyairól kezdtem el verselni. Az a hiteles megnyilatkozásom, amely életem élményeiből táplálkozik. Mindig a munkámon gondolkodom, magamban írok verset. A fejemben együtt van az egész, csak le kell írni, a papírra. Nemcsak magamnak írok, az embereknek is, és öröm nekem, ha másnak is tetszik, amit csinálok. Most talán az a legfontosabb, hogy itt, Fehértemplomon ne hagyjam abba a keresést. Szeretném kifejezni azt, amit nekem ez a mikrovilág jelent – hallottuk Bogdán Józseftől.

A papköltő az időtlen szárnysuhogást, a szél alig hallható muzsikáját hallgatva a látóhatár és a beláthatatlan mélység között evez az időn át, itt maradt vele „egy darab rábízott, szegény emberség”.