2024. április 25., csütörtök

A család, ahol mindenkinek a könyv a hivatása

A Solymosy Könyvesház beindulásáról vallanak tulajdonosaik

Öntudatlan vakságunkban lépünk be abba a bizonyos sokat emlegetett mókuskerékbe, magukra húzva a civilizációval járó számtalan nyomás és értelmetlenség valamelyikét. Elődeink még tudták, hogy a felnőtt lét káoszában megváltást vagy akár menedéket csakis a lélek és a szellem művelése jelenthet, ennek ellenére a ma embere inkább a kékes fényt árasztó digitális technika ellenállhatatlan bűvkörébe folytja tudásra szomjas lelkét. Keveseknek adatik meg az az avatott út, hogy a művelődést, más néven a kultúrát olyan módon tűzzék ki az életútjuk zászlajára, hogy valós értéket közvetítsen a közösség felé.

A topolyai Solymosy házaspár, Viktória és Lajos birtokosa ennek a nem kis vállalással járó adománynak. Fáradságot, akadályt nem ismerve kínálják a magyar nyelvű könyveket Topolya vagy akár a szélesebb vajdasági olvasótábor számára. Otthonukban emlékezünk vissza arra az időre, amikor 90-es évek viharában Lajost, a családapát Magyarországra vitte a Budapestre tartó vasúti szerelvény a behívóparancs elől. Igazából ekkor kezdődött a ma Solymosy Könyvesházként ismert családi vállalkozásuk története. Lajos akkor egy lapra tett fel mindent, ha már el kellett hagynia a család melegét, azzal akart foglalkozni, ami mindig is az álma volt.

– Grafikával akartam mindig is foglalkozni. Budapestre kerülve erre lehetőségem is adódott. Persze kezdetben nagyon nehéz volt a váltás, és nem volt egyértelmű, hogy sikeres lesz ez az út, de kemény munkával azzá lett – emlékezett vissza Solymosy Lajos a kezdetekre, felesége, Viktória hozzátette, hogy a 90-es évek bizonytalansága, és az az utáni időszak csak nagyon lassan, hosszú, kétségbeejtő időszak után tette sínre az ő családjuk életét is.

– Lajos ismerőseink panellakásán, a gyermekeik szobájának egyik sarkában kapott szálláson várta a jó szerencséjét. És ekkor több hetes, embert próbáló időszak után jött szembe egy villanyoszlopra függesztve a grafika egy álláshirdetés formájában. A magyarországi privatizációt országhatárokon túl is népszerűsítő lapnak lett Lajos a grafikai szerkesztője bizonyos ideig. Ebben az időszakban történt, hogy anyósom a templomban összefutott Cseh Tibor édesanyjával, aki még abban az időszakban döntött a magyarországi továbbtanulás mellett, amikor az még nem volt divat. Ösztöndíjasként szerzett ismereteket a nyomdászattal kapcsolatban, és pályát módosított miatta. Az édesanyák topolyai – aggodalommal teli – beszélgetései hozták össze a fiaikat Budapesten, akik az irodalmi-képzőművészeti és a műszaki ismereteikkel – kezdetben egy alig néhány négyzetméteres kis szobában – indították útjára a közös vállalkozásukat Timp néven. Mi vittük a vállunkon a kiadási teendőket – hallottuk Viktóriától, majd Lajos veszi át a szót.

– A nyári holt szezont kihasználva kezdtünk saját könyveket is kiadni. Idővel egymásra találtunk a szerzőkkel, és lassan kialakult az arcvonala a kiadóházunknak. Kezdetben a Megőrzött ízek sorozat, majd többféle album, vagy a Délvidéki Magyar Képzőművészeti Lexikon, vagy a Burány Béla nagy sikerű Mé piros a gólya csőre című életmű kötete, vagy például Hornyik Miklós szintén népszerű életműkötete, és utána kezdtünk kacsingatni az irodalom felé. A budapesti nyomdászati-kiadói történet bizonyos idő után három – két topolyai és immár egy szabadkai tulaj felé – bomlott, mi pedig egy darabig tovább vittük a Timp márkanevet és a kiadási tevékenységet. Topolyán 10 évvel ezelőtt indítottuk be a tevékenységünket, azzal, hogy kezdetben csak terjesztéssel foglalkoztunk. Ma már a családunk nevét viseli a könyvkiadónk, Solymosi Könyvesházként vagyunk közismertek Magyarországon és immár 10 éve itthon is – fejezte be gondolatát Lajos. A nosztalgiázás közepette megtudhatjuk azt is, hogy a 90-es évek legnehezebb felében a családapa hosszas utánajárás után négy évre rá léphette át ismét az országhatárt, idősebb lányukat ekkorra már Magyarországra sodorta a szél, majd idővel a kisebbet is.

– Törzsudvarnoki születésem után Törökkanizsán nevelkedtem, mi Szabadkán a tanítóképző főiskolán találkoztunk. Kalandos út vezette páromat Szabadkára, a zágrábi teológiai tanulmányait félbehagyva csak itt, vagy Belgrádban, az iparművészetin nyílt volna lehetősége a továbbtanulásra. Ez utóbbira anyagiak híján nem jutott el, hiszen miután a harmadik évfolyam letisztázása után világossá vált számára, hogy a teológiai út nem az övé, édesanyja kitagadta. A képzőben aztán egymásra találtunk. Én a tanügyben találtam meg a boldogulást, a férjem pedig mint művelődésszervező egyengette a békeidőben topolyai és szélesebb közösségünk kulturális életét – avatott be bennünket Viktória a család múltjába. Arra a kérdésemre, hogy mi most éppen miért beszélgetünk Topolyán, és miért nem mondjuk valamelyik magyarországi városban, egyértelmű és határozott választ kaptam Lajostól.

– Azért, mert mi itt itthon vagyunk! Négy éve, most már folyamatosan.

– Számomra egyértelmű, hogy a papírra nyomtatott betűnek mindig is lesz létjogosultsága. A nyomdászat most hasonló folyamaton esik át, mint néhány évtizeddel ezelőtt a mozik, mára csak a legnagyobbak és a legjobbak maradtak fenn. Igazából minden átalakulóban van körülöttünk. Meg kell szoknunk, hogy a valamikor bebetonozott szokásaink, ifjúkorban megtanult szakmánk mára illúzióvá váltak. Az információ is első lépésben az interneten terjed. Manapság is készülnek nyomdákban mondjuk katalógusok, de azok már igényes nyomtatványok, amit minden magára valamit is adó vállalat megenged magának. Vajdaságban a 90-es évek elején a Forum volt a könyvkiadásban az első, illetve az Életjel is hallatott magáról. Mostanában a „nagyok” mellé felhígult a kiadók száma, illetve saját szervezésben is adnak ki könyveket. A magyarországi „piacon” korábban a közel 40 kiadóház mára mintegy 400-asra duzzadt. Illetve korábban 10–30 ezer példányszámban kerültek ki bizonyos kötetek a nyomdából, ma ez lecsökkent 1000–3000-re. Viszont, ami a lényeg, hogy ezekre a kiadványokra, a papír tapintására, lapozására, annak szagára mutatkozik érdeklődés. Azok persze, akik már a számítógépen szocializálódtak, főleg e-bookot vesznek, és azt olvassák. Ami még tény, hogy egyelőre a napi sajtó is vesztésre áll az internet informáltságával szemben. Gyermekkoromban persze a társadalom sajtófogyasztási szokásai még másként néztek ki. A valamikori rikkancsok szerepét ma már átvették az internet agresszív be-be villanó reklámjai – zárta gondolatát a családapa, aki már rohant is egy irodalmi vonatkozású kiállítás megnyitójára, amiben a Solymosy Könyvesház Kft. is szerepet vállalt, majd a gondolatot felesége folytatta.

– Manapság átalakultak a kiadást támogató viszonyok is, viszont érdekes, hogy a szerbiai, szerb nyelvű könyvek jelentősen olcsóbbak, mint a Magyarországon gyártottak. Persze ez nem véletlen. Magyarországon csak azokat a kiadványokat támogatja az állam, ami művelődéstörténeti vagy egyéb tartalma miatt érték, az összes többi könyv árát viszont a kereskedelmi értéke határozza meg. Pont annyit kérnek érte a könyvesboltokban, amennyit ráköltöttek az igényességi elveket szem előtt tartott kiadásra. Szerbiában viszont olcsóbb papíron, kevesebb előkészítéssel kerülnek a könyvesboltok polcaira nyomtatványok. Országhatártól függetlenül egyértelműen a gyermekkönyvek a legeladhatóbb könyvek a piacon, ami annak tudatában is nagyszerű, hogy az olvasásnak milyen hatása van az agyi fejlődésre. Például amikor apa-nagyi olvas, azzal nemcsak a tudatát bővíti a gyereknek, hanem az önbizalmát is. A kamaszok – maguk sem tudják, de ők is sokat olvasnak. Persze nem feltétlenül szépirodalmat, hanem az internet kínálta tartalmakat. De az olvasás ténye fennáll – mutatott rá Viktória, majd rátértünk a nevükkel fémjelzett kultikus vajdasági kiadványok egyikére. Solymosyék, még a Timp Kiadó éveiben az egyik legsikeresebb vállalkozása dr. Burány Béla Mé piros a gólya csőre című pajzán történeteket tartalmazó hihetetlen népszerűségre szert tett könyve.

– A második kiadásra akkora igény mutatkozott, hogy az érdeklődők maguk igyekeztek előteremteni a nyomtatásra való anyagi hátteret, gyűjtéssel. Képzelje, volt olyan, hogy valaki a maga kis 200 dinárjával járult hozzá, a banki illetéket is kifizetve. Majd Búrány doktor úr egyik Londonban élő, vajdasági származású tanítványa támogatásával sikerült ismét kiadnunk – hallottuk Viktóriától, majd rátérünk a Solymosy Könyvesház szintén népszerű kiadványára, Uroš Petrović – a szerbiai MENSA korábbi elnöke, sikeres ifjúsági szerző – Viktória által magyar nyelvre lefordított könyveire.

– Uroš Petrović egyik temerini iskolai bemutatkozása alkalmával tapasztalt varázslatos hangulat után a tanító nénik szinte követelték tőlem a Ginkó utca magyar nyelvű kiadását. A szerző egyébként annyira sikeres, hogy meg tud élni a könyveiből. És mire egyik-másik szerzeményét sikerült lefordítani magyarra, addigra a szerb kiadványoknak már a nyolcadik többezres újranyomását kapkodták szét a polcokról. Mindezt abban a Szerbiában, ahol egyesek szerint senki semmit nem olvas. Magyarországon ezeket a könyveket egyáltalán nem reklámoztuk, és még így is a lányunk könyvesboltjában Monoron pillanatok alatt eladtuk őket – mondta Viktória.