Satnyul az emberiség. Silányabbak vagyunk apáinknál, és ti is éppen annyival vagytok silányabbak minálunk – valahogy imigyen „köszöntötte” idén két kulturális rendezvényen is egyik (egyébiránt jeles) közéleti személyiségünk az odagyűlt (no jó, inkább „odavezényelt”) középiskolás diákokat. Pazar! Ha netán eddig is elhúzták a szájukat, amikor tanáraik el szándékozták őket vinni egy-egy kiállítás-megnyitóra, kötetbemutatóra vagy színházi előadásra – ami korántsem biztosan történt így –, akkor ezek után hogyan fognak érezni hasonló alkalmakkor? De nem is ez a lényeg. Kezdjük az elején.
A 2017-es évben sem szűkölködtem izgalmasabbnál izgalmasabb kulturális eseményekben – és még csak ki se nagyon kellett tennem a lábamat Zentáról! A művelődési központunk, a kamaraszínházunk, a könyvkiadónk és online folyóiratunk, de olykor az általános és középiskoláink is bőven gondoskodtak róla, hogy ne unatkozzak – és nem utolsósorban, hogy legyen miről tudósítanom a lapunkat – egyetlen napig sem. És ezeken a rendezvényeken nem kizárólag a közönség soraiban találkozhattam számos – „kivezényelt” vagy önszántából megjelent – fiatallal, hanem igen gyakran éppen ők voltak főszereplői az eseményeknek, és mi, „bölcs felnőttek” foglaltunk helyet a széksorokon. Nem egyszer leesett állal.
Képzőművészet. A Bolyai TGK képzőművész szakos diákjainak – mint már jó ideje minden évben – idén is megcsodálhattuk a tárlatát a művelődési házban (és ne feledkezzünk meg a matematikai szak tanulóiról sem, akik rendre szép sikereket érnek el széles e Kárpát-medencében!). Színház. Kezdjük azzal, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának minden tagja igen fiatal. És amikor már-már végleg kezdtem volna feladni a reményt a vajdasági színjátszásban „felnőtt” színházaink produkcióinak okán, akkor ezek a fiatalok egyszer csak elkezdtek rendre olyan darabokkal előrukkolni, melyektől ujjongani támadt kedvem. De ha a fent említett művész úr szerint ők mégiscsak már (fiatal) felnőttek, akkor hadd említsem meg a tavaszonként megszervezett szín- és filmművészeti vetélkedőt, ahol ugyancsak elkápráztató előadásokat és kisfilmeket láthatunk évről évre – pedig ott kizárólag középiskolások mérik össze ifjonti energiáikat; nem volt másként ez idén sem. Csupa tinédzserből álló rockzenekar remek koncertjén is csápoltam a minap… és folytathatnánk a sort. És eddig még csak a művészetekről beszéltünk, nem tértünk ki a kultúra és tudomány egyéb területeire. Nem áll szándékomban fokozni, így is nyilvánvaló a szándékom; vessünk még csupán egy pillantást a könyvkiadásra.
Szépirodalmunk – globális szinten is, de tekintsük ezúttal csak a vajdaságit –, ha nem is kátyúban, de mindenképpen hullámvölgyben leledzett az utóbbi néhány évtizedben. Pár „nagy öreg” és egy maroknyi középkorú tollforgatónk tartotta ugyan a színvonalat, de új tehetségek csupán elvétve jelentkeztek. Aztán úgy két-három éve egyszerre csak egyre-másra elkezdtek felbukkanni olyan briliáns munkákat felmutató fiatalok (úgy a Forum, mint a zEtna vonzáskörében), akik – akárcsak a színház esetében – visszaadták a hitemet egy újabb hullámhegy eljövetelében. És íme, mára ez be is következett. Ezúttal – a teljesség igénye nélkül – néhány nevet is említenék. Itt vannak mindjárt a „Tamások”, C. Kiss és T. Kiss (újabban Tékiss), akik közül az elsőnek ráadásul még középiskolás korában rendezték (pazar) kötetbe a verseit, az utóbbiét pedig újra kellett nyomtatni, az első „túrát” hamar szétkapkodták (pedig valós értékeket mutat fel; a népszerűség nem zárja ki a minőséget). Fehér Miklós szintén sikerkönyvvel büszkélkedhet: alig tartotta meg különleges „pszichoregényének” első bemutatóját, máris készült a második, átdolgozott kiadás. Döme Szabolcs egyedi világérzetet és melankóliát árasztó novelláival, Bíró Tímea szívet szorító és húsba markoló költeményeivel nyűgözte le az olvasót. Hernyák Zsóka pedig olyan elemi erejű kisprózákkal kápráztatott el, hogy néhány héten belül háromszor is végigolvastam, mégsem tudtam betelni vele… Mindezen szerzők immár fiatal felnőttek ugyan, de nemrég még az iskolapadot koptatták.
Azt üzenném hát a fiatal generációkat lekicsinylő művész úrnak, hogy bár valóban létezik ama Nagy Kerék, mely több ezer évenként lefelé, majd felfelé gördül, és olybá tűnik, jelenleg egy és más tekintetben tényleg „satnyul” az emberiség, hanyatlóban a kultúra – ugyanakkor ezen a nagyon belül létezik egy „kicsiny kerék” is, ami bizony sokkalta gyorsabban körbepörög: egyáltalán nem biztos, hogy a mostani (középiskolás, egyetemista) korosztály bármilyen tekintetben gyengébb lenne annál, amilyen az övé volt. Sőt. Ki tudja?…
Ha a nagy átlagot tekintjük, úgy vélem, mind az idősebbek, mind az ifjabbak körében a „nem túl értelmes”, az elfásult, a „robot üzemmódban” működő van túlsúlyban. Ám mint a Képes Ifjúság volt szerkesztője vagy a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének állandó szervezője (és „veteránja”) – meg aki egyébként is állandóan köreikben forog – kötelességemnek érzem, hogy megvédjem a fiataljainkat. (Nem mintha védelemre szorulnának: kiállnak ők magukért!) A művész úr is meglepődne, micsoda egyedi gondolatokkal, invenciózus megoldásokkal, és nem utolsósorban hiteles életszemlélettel találkozhat az ember munkáikban (vagy akár egy hétköznapi beszélgetésben, amit velük folytat). A múlt, a Hagyomány értékeinek, a jövő csíráinak ők a hordozói – és ők maradéktalanul teljesítik is e nemes feladatot. Dőreség lenne hát őket lekicsinyelni, egytől egyig silánynak tekinteni.
