A magyarok nincsenek éremközelben

Női válogatottunk a 2015-ös dániai és a 2017-es németországi világbajnokságon is a nyolcaddöntőig jutott (ez a félig teli pohár), illetve ott esett ki (ez a félig üres). Két éve ettől gyászba borult a magyar kézilabdás társadalom, most azonban szinte indulat- és érzelemmentesen nyugtáztuk e produkciót. Nem az igény- és ingerszintünk változott, hanem a helyzet. Legutóbb egy legfeljebb a miénkkel egyenrangú vetélytárs, a lengyel intézte el együttesünket, egyúttal megfosztva riói olimpiai álmaitól is, most egy egyértelműen erősebb rivális, a francia parancsolt megálljt. Az előző vb-n egy út végére értünk, a mostani egy másik út eleje. Ennek szimbolikus jeleként az utolsó vb-mérkőzést követően Görbicz Anita „hirtelen felindulásból” nyilvánosságra hozta a szűk szakmai körökben már ismertetett elhatározását: ez volt az utolsó világversenye. Vele együtt egy daliás korszak búcsúzik, hiszen 2003, az édes-bús, ezüstös horvátországi vb óta szerepelt a válogatottban.

Amely jelen állapotában bizony nincs éremközelben. Tény- és számszerűen ott van a világ legjobb tizenhat együttese között, de a nyolcas elitbe már nem fér be. Ezzel szemben nem bizonyítható meggyőződésem, hogy ha a vb teljes, huszonnégyes mezőnye körmérkőzést vívna, a mieink a norvégok, az oroszok, a franciák, talán még a románok és a hollandok után simán bejönnének a 6–12. helyre, e pozíciókon nagy csatában osztozva a montenegróiakkal, a dánokkal, a svédekkel, a spanyolokkal, a németekkel. Csakhogy a kieséses rendszer kegyetlenebb műfaj, ha egy-egy elpackázott előmeccs és a sors szeszélye folytán a világ második legkiválóbb egylete már a 128 közé jutásért összeakad az elsővel, papíron 129.-ként zár.

A bravúr kétségtelenül hiányzott a számunkra vasárnap véget ért tornán, de csodát nem várhattunk. Igaz, szövetségi kapitányunk új és dán lett, de játékosai ettől még a régiek és magyarok maradtak, érdemben a merítési lehetőség is ugyanaz. Az összmérleg hat mérkőzésen három-három győzelem és vereség, ám ennél árnyaltabb a kép: a lányok kikaptak két, nyilvánvalóan jobb vetélytárstól (a norvégtól és a franciától), simán vertek egy amatőrt (az argentint), a három azonos szintű közül pedig a lengyelt és a csehet legyűrték, a svédnek megadták magukat. Ez azért a kiszámíthatóság jele, ami érdem.

Visszatérő bírálat, hogy soha ennyi pénzből nem gazdálkodhatott a sportág, még sincs látványos fejlődés. A vb ezt mutatta. Ugyanakkor józan ésszel belátható, hogy egy szekérderéknyi euróból ugyan egyik napról a másikra vásárolható tucatnyi légiós, külföldi sztáredző, toronyóra lánccal, de 22–28 év közötti, kész klasszis magyar beállós és átlövő nem. Őket fel kellett volna nevelni, ki kellett volna képezni. Nem ma, nem tegnap, évekkel ezelőtt. A mi jelenünket a múltban építették jövőként – így sikerült. Most egy remélhetőleg fényesebb jövő épül.