A múlt század hatvanas éveitől kezdve valósággal meglepték a néprajzkutatók az al-dunai három falut, Székelykevét, Hertelendyfalvát és Sándoregyházát (vagy, ahogy mostanság emlegetik, az aligmagyar Ivánovát). Híre ment az első, Újvidékre szerződött magyar tanszékes hallgatók révén, hogy az al-dunai székely falvak valóságos tárháza a néprajzi kincseknek. Volt ebben némi legendásság, de a sajátos erdélyi gyökerű népi kultúrájuk maradékát is érdekfeszítőnek találták az érdeklődők, akik konyítottak a népi kultúrához. Tehát a hatvanas évektől megindult a hagyományok és a népdalok tudatos gyűjtése a még népes falvakban.
A legelső gyűjtő, aki Székelt többször is megjárta, talán Kiss Lajos vajdasági néprajzkutató volt. Kitűnő tanítványa, Bodor Anikó népzenekutató szinte teljesen feldolgozta a gyűjtései anyagát, és végül sikerült is kiadnia a legjavát. Később Király Ernő zeneszerző is járt itt, neki első ízben sikerült is bakelitlemezre vinnie a moholi lakodalmat. Itt, a székely falvakban főként a lakodalmi szokások megörökítését tűzte ki céljául.
Természetesen utánuk is jártak errefelé az al-dunai székelyek zenéjére kíváncsi népdalgyűjtők. Többek még Nagy-Magyarország térképe szerint járták, otthonosan, az egykor mocsaras vidéket. Annak ellenére, hogy a régi helyett meghúzott határok voltak érvényben. A történelem fintora, hogy a népeket minduntalan átlépi a határ. A hangszeres gyűjtés gazdag termést hozott, de a táncokat gyűjtők is haszonnal jártak. 1969-ben a vidéket járta Martin György és Vásárhelyi László népi táncos is. Ennek is köszönhető, hogy a hagyományos táncéletük kései formájára is fény derülhetett. Igaz, hogy megkopott, hogy ebben az idegen elemeknek már sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint a régi székely táncoknak. A divatozások következtében ugyanis ők már inkább a 19. századi németes-polgári divattáncokat ismerték a sajátjuknak. Míg a „hétfélés” nevű ciklus a közkedvelt táncuk lett, a legényes és páros silladrit alig ismerték, akkoriban már nem vallották a sajátjuknak.
A nyomukban 1984-ben kedvet kapott a gyűjtéshez Gajdos Ferenc és Sebő Ferenc is. Kóka Rozália nemcsak mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, népdalénekes, néprajzkutató, hanem író is. Szerencsénkre kutatási területe a bukovinai székelyek és moldvai csángók néprajza. Néprajzi gyűjtéseket végzett Erdélyben, Moldvában, Bukovinában, majd a nyolcvanas évek második felétől az al-dunai és a Kanadába szakadt bukovinai székelyeknél is.
Modern kori hőseink, megmentőink tudták, érezték, hogy ha a gyűjtéssel késnek, lehet, hogy sok értéktől örökre elbúcsúzhatunk. Ezért „serkentek fel”, és ezt a legárvább déli tájegységet is alaposan átkutatták. Akkor a székeliek még mondták: „A ház mëg az udvar külön országba szakadtak. Még ganyézni se lehet rendësen.” De meg lehet próbálni, ha az ól sarkába kapaszkodik az ember.
Azóta elkészültek a legsikeresebb gyűjtőutak termését jelölő kitűnő gyűjteményes kiadványaik. Az egykori fonográfhengerek helyett immár hangszalagok után gyártott bakelitlemezek, hangszalagok, lekottázott dolgozatok és könyvek formájában. A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy az adatközlések után e vidékeken mindenütt újjáéledt és felpezsdült a hagyományápolás. Igény volt rá, csak ezt észre is kellett venni…
Székelykevén a leghitelesebb énekmondó Nyisztor Bertalanné János Rozália, Bíró Ferenc és Hompot János voltak. Nyisztor Bertalanné később Székelykevéről a völgységi Majosra költözött a rokonságához. Bíró Ferenc bácsi után az unokája ma is énekel. Hompot Jani bácsi templomjáró, istenfélő ember volt, ő inkább Bukovinából áthurcolt régi templomi énekeket közölt. Róla lehetne a legtöbbet mesélni most, mert a falu Hompot-féle költött adomákkal volt tele. Így például, hogy volt nekik egy olyan furfangos disznajuk, amelyik sehogy sem akarta levágatni magát. Mintha előérzete lett volna, karácsonytájt, disznóvágás idején mindig lefogyott. Amikor moslékval kínálták, csak kerülgette. Ha kukoricacsövet dobtak neki, béfarolt az ólba, mintha tűzcsóvával dobták volna meg. Azt mondták róla: „seggvel mënyën a vályuhoz”. Hompot Jani bácsi mégis azért volt híres, mert egy nagyon szép, mára a gyűjtők által közkinccsé tett karácsonyi népéneket hagyott a falu népére:
Serkenj, lelkëm, mély álmodból, vigyázz magadra!
Mert ma Urad jött ez világra szép váltságidra,
Drága kincsët hoz magával orvoslásidra.
Örülj, ha vóltál bánatba, immár én lelkëm!
Ne irtózzál tőle, én szívem, mert égi kincsként
Elérkëzëtt ma tehozzád erős këgyelëm.
Hertelendyfalván az adatközlő énekesek sora hosszabb volt, mert ők a református Andrásfalváról jöttek, ahol erőst nótás kedvű emberek éltek egykor. A leghíresebbek: Erőss Istvánné Kovács Teréz, Lőcsei Lajosné Bréti Erzsébet, Kovács Júlia, Nagy Márton, Kemény József, Varga Zsiga József, Biszak Samu, Biszak Csaba, Kerekes Andrásné Kuruc Veronika, Györfi Balázs és Borsos Tamás. Borsos Tamás zenetanárként hatalmas szervezőmunkát végzett mind a népzeneoktatásban, mind az élő hagyományok terjesztésében. Furcsamód, Hertelendyfalván voltak még szerb és román adatközlők is, akik az itteni magyar népi kultúra továbbhordozói voltak: Brezina Toma, Janjić Jaroslav és Ion Graciani!
Sándoregyháza székely népessége Hadikfalváról származott, Vámos Józsefné Basa Viktória és Ambrus Kati is, még 1969-ben Kiss Lajosnak énekelgettek. Ambrus Kati bukovinai kontyolót, mert emlékezett arra, ahogyan az 1900-as évek elején énekelték a menyasszonykísérés alkalmával. Lakodalmas táncnóta volt, amelyet komótosan, lassan, ingadozva jártak:
Addig élëm világomot,
Míg szél fújja pántlikámot.
A pántlika hosszú ruha,
Azt a szél is jobban fújja.
Vámos Józsefné Basa Viktória pedig azt, hogy:
Úgy elmënyëk, mëglássátok,
Soha hírëm nem halljátok.
Mikor hírëm hallanátok,
Akkor síromat ássátok!
