„Kezdetben vala ige, és ige vala Istennél, és Isten vala ige… És az ige lött testté, és lakozik mübennönk”, mondja a moldvai Tatrosban bevégzett Müncheni Kódex szövege szerint János evangéliuma. Szent János hitvalló örömhíre egy 1416 és 1435 közötti, Szerémséghez köthető Újszövetség-fordításból szól hozzánk. Hatszáz év távlatából is érezzük sorainak kortalan költészetét. A testet öltött Ige azonban jóval több a Megváltó testbéli jelenléténél. A krisztusi tanítás magva Krisztus megdicsőülése után gyülekezetekben csírázik tovább. Üldöztetéseken, felmagasztaltatáson és meghasonlásokon keresztüli út vezet őskeresztények titkos katakombáitól a lutheri hittételek wittenbergi kiszögezéséig. Ötszáz évvel ezelőtt ezekkel indul útjára a testben meg nem ragadható, mely mégis, testi-lelki értelemben is sokszoros jelentéstöbbletet ad János sorainak. Új művek, új fordítások, új gyülekezetek születnek, az őriző Pásztor nyája immár anyanyelvében is átélheti a csodát: a reformációval az Ige nyelvében is, nyelvileg is végképp testté, testünkké lett. Nem mintha nem szólhatott volna magyarul is ima a kora Árpád-kor aprócska templomaiban. Nem is lehetett volna berkekhez-ligetekhez szokott eleinket kérlelhetetlen latin mormogással hideg kőfalak közé szorítani, s nem is vétethetett azon nyomban tíz falunként egy-egy távoli pap. És nem mintha a reformációt nem előzte volna meg előreformáció, amely nélkül a reformáció sosem lehetett volna az, amivé lett, és ne előlegezte volna több bibliafordítónk, akik éppen ezért örök helyet érdemelnek nemzeti patheonunkban. Közéjük tartozik a hagyomány szerinti Tamás és Bálint szerzetes, nemcsak a Tatrosban befejezett négy evangéliumos kódex, hanem egy európai viszonylatban is korai, eredetileg talán (csaknem) teljes bibliafordítás szerzői. De korai reformátoraink közé tartozott Sylvester János is, nemzeti művelődésünk géniusza, első nyelvtanaink, első tudós újszövetség-fordításunk, első oskolai könyvecskéink tudós apostola. Véle teljes a testté levés. Északkeleti nyelvjárásban hagyta reánk nemcsak ma is eleven disztichonjait, de SárvárÚjszigetben, azaz anyanyelvjárásához képest a királyság átellenes csücskéhez közel megjelent Újtestámentom-fordítását is. A János evangéliuma szerinti idézett töredékek az első rész két verséből így szólnak nála: „Kezdetben vala az beszíd, és az beszíd az Istennél vala, és Isten vala az beszíd… Az beszíd testté lűn, és hajlékot szerze magának mü bennünk…” A szóhasználatban későbbi fordítók a korábbi fordításokat, a tudós bibliai-teológiai közelítést tekintve azonban Sylvester hagyatékát viszik tovább. Sylvester pedig elsősorban Melanchton, sokak imádott wittenbergi tanára, a praeceptor Germaniae szellemi örökségét. Sylvesternek Melanchton szellemi és lelki magaslatot jelentett, és a magyar haza melanchtoni kulturális magaslatokba emelését álmodta. Álmához azonban nem volt szükség formális megtérésre. Nem lett evangélikus vagy református, vélhetően megmaradt családja hiténél. Igaz is, az igaz reformátori virtust a közösség erő szerinti önzetlen, odaadó, Istennek tetsző szolgálatával mérik. Eszerint Sylvester János pályája – tankönyveinek, nyelvtanainak és Újtestámentomának megjelenései mind-mind a mohácsi vész s Buda eleste közé esnek – ezerszer több egyszerű, önzetlen szolgálatnál. Egy végvári kulturális vitéz örökbecsű tette ez. Magyarságépítő tett olyan korban, amikor ennek a legkevésbé sem kedvezett a korszellem. Ekkor bíbelődik háborútól koptatott padok egyszerű gyermekeivel, ekkor kínlódik idegenlelkű és betűjű nyomdásszal, hol nagylelkű, hol áruló mecénással. Ám hiába penderítik ki családját az ajtón, szórják ki ingóságait az ablakon, az Ige immár testté lett egyszerű nebulók lelkétől a zsoltáros gyülekezetekig, az anyanyelviségben is. Ezért illeti nem reformált reformátorunkat, Sylvester Jánost is különös tisztelet hitújításunk jeles évfordulóján.
