…nem, nem haltam meg, csak fogd már fel, te szerencsétlen, hogy megint bezártak most ide, mert más vagyok, mint akik ide bezártak, és igen: képzeld, lekötöztek ismét… bocsánat: „pihenőre fogtak”, mert szerintük én nem vagyok „normális”, nem felelek meg a jól idomított átlagnak, nem illek bele a képbe, „a társadalom hasznos tagjai” közé, selejt vagyok, hiba Isten arcán, én, akit legjobb lenne hideg zuhannyal, elektrosokkal, lobotómiával kezelni, aztán kidobni a trágyadombra, hogy ott a hollók és férgek egyék le a húsomat, a csontjaimat koptassa el az idő, a föld színéről, az emlékezetekből is tűnjek el örökre, mintha sohasem is léteztem volna… ha ugyan emlékszik még rám egyáltalán most is valaki.
…nem, nem sírok (á, nem), csak dühös vagyok, mert még így is hallom, hogy ma végre méltóztattál felhívni, aztán a hangpostámon néhány szó üzenetet hagyni, de egyben lemondva rólam – rólam, a szerelmemről, a lelki üdvömről, az emlékemről – végleg, nem mintha nem felejtettél volna el már régen… csak épp egyik szabad tízpercedben eszedbe jutott a kicsi lányka, ugyan, mi lehet a kis féleszű nőcskével, aki néhány héten át odabent olyan remekül elszórakoztatott?, él-e, hal-e?, nem is túl lényeges, igaz?… Még így is hallom semmitmondó szavaid a hangpostámon, hogy anyám, az a kegyetlen anyám, megint elvette a telefonomat, amikor itt hagyott, kényére-kedvére ezeknek a fehér köpenyes henteseknek, rohadhatok a vaságyamon kikötözve meztelenül, fázva és szomjazva és egyedül… Pedig neked kéne itt lenned a helyemben, tudod jól!, te nem vagy a társadalom hasznos tagja, csak szapulni vagy képes egyfolytában, szidni a rendszert, átkozni a vezetőit! Pedig megoldást te sem ismersz, haha, csak jártatod a szádat egyvégtében, blablabla, blablabla, hogy rohadnál el te is, az anyám is, meg ezek a rohadék hentesek is, akik, akárhogy könyörgök, sosem hoznak nekem vizeeeeeeet!
…nem, nem, ne haragudj!… csak nagyon fáj, hogy nem vagy itt… mint akkor… emlékszel?… akkor is vízért könyörögtem, és nem jött senki, és te bátortalanul beosontál a „tiltott zónába”, elpirultál, és nem tudtál hova nézni, amikor észrevetted, nincs rajtam semmi ruha… Ennek ellenére innom adtál, és nem csak vizet, de életet! Talán nem is sejtetted, hogy nem italra vágyom én, hanem csak társaságra, a magamféle végzetesen magányos, tudod?, beledöglik a magányba, de nemcsak a rideg vaságyon meztelenül kikötözve, hanem a születése pillanatától a vigaszt hozó elmúlásig… De azt én sem sejtettem, hogy mégis létezik feloldozás ebből a végtelen magányból… amikor megetettél: megrágtad a csokoládészeletet, majd apránként az ajkaim közé adagoltad a nyelveddel… aztán félénken megcirógattál ott, ahol a hajamat egyszer dühömben leborotváltam… közben véletlenül a meztelen mellemhez értél, majd zavarodban morogtál valamit, és kisiettél a szobából… de miután én erre érzelmes szláv énekeket kezdtem dalolni, de olyan hangosan, hogy az egész épületszárny zengett belé, te visszatértél, és azt mondtad, gyönyörű a hangom.
…és akkor, igen, akkor eggyé váltunk: nemcsak a lelkünk, ahogyan te mondtad, de a testünk, a szellemünk, minden rezdülésünk és atomunk: eggyé válni csupán így lehetséges: legbelül jól tudod ezt magad is… és akkor, igen, akkor, miközben körülöttünk tovább dübörgött ez a nevetséges kis apokalipszis, én egy végtelenül hosszú pillanatra az angyalok között éreztem magamat… de nem mint egy közülük, hanem mint akit az angyalok, a félreinformált, egyszerű, nemes szárnyú, égi angyalok is megirigyelnek: a talpam még itt volt valahol a földfelszínen, de magam már a mennyekben jártam: élve, óh, akkor élve először életemben!, és talán utoljára is… De hát ugyan hányan mondhatják el a halandók vagy akár a halhatatlanok közül, hogy valaha is, akár egyetlen pillanatra is éltek, igazán?!…
…köszönöm ezt neked, egyetlen szerelmem, amilyen szerelme asszonynak nem volt még sohasem: mert az asszonyod vagyok most már, míg a világ… még ha ez a pillanat meg nem ismétlődik soha már, még ha nem is láthatlak többé soha már, mert ez a pillanat végtelenül hosszú, mondhatni, örök pihenőm az emberlét fájdalmától, szebb az életnél, de sokkalta szebb még a halálnál is: köszönöm!…
