In memoriam Benes József
koromfekete,
mint durva fonálból szőtt pulóvereid,
meg köntösöd is,
az éjszaka – sehol egy csillag,
faszén-testét
az éjnek
fényszórók
párhuzamos pengéje szeli át,
rést vájva a szétteritett
sötétség zsigerébe.
fénysugarak csóvájában,
sorvezetőink,
nyugtalan figurák bennragadva,
mint egy
felpergő éjjeli lepketánc.
kifinomult
látásod, Jóskám, hirtelen
ráeszmél
a fénysugarak szülte, formálta
karcsú,
már-már véznává, atrofikussá sorvadó
lábszárak,
végtagok vonalrendszerére – mint
a tájba-nyújtott
tésztaderekú sinpár.
talán
nyújtani, fesziteni tovább
önnön idomainkat
a végtelen irányába – csupán illúzió – mintha
igy lehetséges lenne a
menekvés
a reánkleselkedő
elől.
hiábavaló minden törekvés,
kitörni
hogyan is lehetne,
újra és újra
az izzó, perzselő búrájába ütközünk.
Bálint Béla
