2024. április 23., kedd

Örvényszék

Az év végén hivatalosan lejár a titói Jugoszlávia, illetve az utódállamai területén 1991 után elkövetett háborús bűnöket kivizsgáló törvényszék (ICTY) mandátuma. A nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére – az ENSZ által 1993-ban – létrehozott testület szerdán hirdette ki az utolsó ítéleteit, amivel gyakorlatilag befejezte munkáját. A fennmaradó ügyek (másodfokú, fellebbezési eljárások) átkerülnek a világszervezet nemzetközi törvényszéki mechanizmusához.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

A délszláv térség háborúiban 2001 végéig elkövetett kirívó törvénytelenségek ügyében eljáró – hágai székhelyű – ICTY összesen 161 gyanúsított ellen emelt vádat. A csoportból 90-et ítélt el (többségében szerbeket), de nem mindegyiket jogerősen. További 13 vádlott esetében az érintett országok nemzeti igazságszolgáltatására bízta az eljárás lefolytatását. A többiek közül 20-at felmentett, még 20 ember esetében pedig ejtette az ellenük felhozott vádakat. Másik 17 személy viszont meghalt a kiadatása előtt vagy az ICTY börtönében; egy további haláleset a tárgyalóteremben történt.

Az érintettek hazájában mindenki a maga módján fogadta az elmúlt 24 év törvényszéki döntéseit. Gyakran záporoztak a (többségi, és sokszor hivatalos véleményként megfogalmazott) kritikák. Amikor azonban az egyik oldal elutasította az ítéletet, a másik általában üdvözölte azt.

Szerbia, a boszniai szerb közösség és Oroszország nem fukarkodott a bírálatokkal. Több dolog is bosszantotta őket, de leginkább az, hogy a törvényszék főként szerbeket ítélt el, miközben felmentett olyan vádlottakat (közöttük például két horvát tábornokot és egy koszovói politikust, korábbi gerillaparancsnokot), akiket Belgrád háborús bűnök elkövetésével gyanúsít. Az ICTY visszautasította azokat az értelmezéseket, amelyek szerint elfogult volt a szerbekkel szemben.

A kritikusok egyebek mellett azt is felrótták a hágai testületnek, hogy nem vette kellően figyelembe a szerb veszteségeket, a bosnyákok, horvátok és albánok lelkén száradó háborús bűncselekményeket pedig nem ítélte el kellő eréllyel. A szerbek ezért inkább igazságtalannak, szégyenletesnek és politikai indíttatásúnak tartják az ENSZ-törvényszék működését, illetve döntéseit, amelyek szerintük azt a célt szolgálják, hogy az egész népüket befeketítsék, bűnössé nyilvánítsák. A perbe fogott, felmentett és elítélt nemzettársaikat ezért majdnem mindenki hősnek, hazafinak tekinti a szerbség körében.

A horvátok, bosnyákok és albánok közösségében is hasonló a helyzet: a többség dicsőíti a sajátjai közül azokat, akiknek meggyűlt a baja az ICTY-vel.

A kívülállók ezt értik is, meg nem is. Annyi azért már dereng nekik, hogy a háborús vérengzések, pusztítások okozta traumákat, ellentéteket és sebeket az ENSZ-bíráskodással sem sikerült orvosolni.

A kezdeti remények ellenére valóban csekély az esélye annak, hogy az ítéletek segítik a megbékélést, hiszen mindegyik fél elégedetlen. Úgy vélik, hogy a törvényszék – tisztességes igazságszolgáltatás és a vétkesek teljes körű felelősségre vonása helyett – örvénybe taszította őket, „valakik” sugalmazására.

A vérzivataros közelmúlt mellett immár a hágai ítéletek is megosztják az egykori hadviselőket, akik újabban ugyan a megbékélést hirdetik, ám a másikról alighanem még sok rosszat föltételeznek. Az ilyen állapot és hozzáállás azonban veszélyes, mert problémás helyzetekben mindig mutogatni lehet a volt ellenségekre.

A jugoszláv utódállamok egyik-másik politikusa már többször esett ebbe a csapdába (a háború után is), amikor valamelyik szomszédos (délszláv) népben, országban vélte megtalálni a bűnbakot, az ellenséget, s a gondok forrását. Az erre fogékonyaknak ez talán jó „megoldás”, egyébként nem az, mert csak tovább feszíti a húrt az érintett nemzetek között. A nemzeti érzelmek és ellentétek ismételt felszítása azonban robbanással fenyeget, amit nem ártana végre mindenkinek megérteni.

Amikor ez majd sikerül, talán tartós békét is lehet kötni. A megbékélésnek a (haragos) szomszédok között kell megtörténnie, és persze országon belül.

Az 1990-es években egymás ellen harcolóknak mindenesetre ajánlatos lenne már felszámolni a (nagyobb) részben általuk, részben külső segítőik által gerjesztett pusztító és tragikus konfliktusokból hátramaradt problémákat. Akármilyen hihetetlen is, a feladatot maguknak kell teljesíteniük. Alapos önvizsgálat és némi önkritika után.

Amíg azonban a térség országai – a délszláv háborúval, s az ICTY-vel összefüggésben – előszeretettel sorolják az idegen hatalmak bűneit, s megfeledkeznek a sajátjaikról, illetve a másik oldalnak szánt bocsánatkérésről, addig csak álmodni lehet az egymás kölcsönös tiszteletén alapuló őszinte megbékélésről, az újrakezdésről és az előrelépésről. Mielőtt azonban valaki álomra hajtaná a fejét, jól tenné, ha elgondolkodna Aleksandar Vučić szavain. Az államfő ugyanis azt ajánlja Szerbia polgárainak, hogy ne a (közel)múlton keseregjenek, hanem inkább a térség békéjének, stabilitásának a megőrzésére, s a gyerekeik jövőjére összpontosítsanak, illetve arra, miként lehet izzadságos munkával egy jobb országot teremteni.