Istensegíts egyre halványabb. Valami szürke akvarell ömlött ki köréje, vagy az alkonyat. Ki tudja? Egy biztos, a házak körvonala egyre jobban elmosódik és a fényeket is valaki észrevétlenül elcsipegette. Korán sötétedik. Egymásba olvad ég és föld. Árnyak népesítik be a bukovinai székely falut, és a közelében húzódó frontvonalat is. András napja múlt. Hideg van. Kívül, belül. Magára csukja a tájat, a sötéthez idomul az ember. Reggelre csillogó hóharmat fedi majd a völgyet, és az ágyuk vasát is.
Nehéz köpenyekben, sötét fegyverrel katonák hajlanak a lövészárok nyirkos falának. Vannak. Egy őrszem és szürke bakák a stellungban, ők hatan itt és százával tovább a tűzvonalban. A dögcédulán nevük és legfontosabb adataik, számok és jelek. Nem imádkoznak, itt értelmét vesztette már minden kimondott és elhallgatott szó. Nem is várakoznak, hiszen mire? Ami jön, azt nem várják, csak remélnek. Sorsuk miatyánk. A nedves köpeny alatt szorongatott reményeikben pedig szeretteik, gyermekeik, szüleik, disznótorok, karácsonyok, alma és bor, egész életük. A katonának egy dolga van, túlélni ágyútüzet, tífuszt és rohamot, közben megtartani reményeit. Reményeit Istenben, reményeit emberben. Talán. Mert olyan korban történik ez, amikor isteni szürkül emberivé, és emberi magasztosul istenivé, aztán egymásra hull és mindent belep a dér. Fázik 1917.
Lőrinc 1898-ban született, most egy híján húsz. Abban reménykedik, hogy megmozdul a front és bejut a faluba. Istensegítsen él nagynénje, aki az első, 1883-as kitelepítéskor nem csatlakozott az Al-Dunához induló székelyek csoportjához. Férjezett asszony volt, a családjával maradt. Semmi sem mozdul, sem félelem, sem remény. Lőrinc oda hajol a társához, tüzet kér. A felhajtott gallér szélárnyékában cigaretta parázslik. Itt is, odébb is. A hosszan kígyózó futóárokban apró parazsak, mintha láthatatlan fonálra fűzve adventi gyertyák gyúlnának ezer kilométerre meleg otthonaiktól. Itt férfiak vannak mély hallgatásban. Itt már mindenki kibékült ellenséggel és önmagával. Aki nem, annak kevés haladék maradt. Földig érő szürke köpenyben Gábriel, Mihály és Rafael jár a tűzvonalban. Odahajolnak minden bakához, megérintik a szunnyadók vállát és a csüggedők homlokát. Lelket és hitet öntenek mindenkibe, akinek feje a mellére hullt. Többen az ördögöt is látni vélték. A drótakadályok között járt szürke, földig érő katonaköpenyben és fahéjas forralt borral csalogatta a bizonytalanokat.
Az úrjövetnek itt jó helye van. Fényt kell gyújtani. Elkel a meleg, a nyirkos köpenyek pislákoló emberi reményt rejtenek. Az advent, a várakozás szerény boldogsága, emberhez mért öröm. Sem több, sem kevesebb, csupán annyi, amennyit a fronton a katona lelke, a hátországban a hazavárók szíve elvisel. Talán a találkozás nagy örömétől óvták az angyalok Lőrincet is, amikor a Nagy Háborúban a frontot nem előre, hanem hátra mozdították Bukovinában, így ő nem találkozhatott nagynénjével. Őrangyalával annál többet cimborált. Néha csavartak egyet, békében elszívták, majd mentek, amerre a parancsszó vitte a kis bakát. Isonzó, Caporetto. Az olasz fronton is mindig mellette állt. Az angyal ritkán szólt bele életébe, de adventi gyertyagyújtáskor mindig a bukovinai lövészárokban parázsló cigaretták halvány fényére emlékeztette. A kevésre, amely az ember lelkében kiteljesedhet. A kevésre, amely a mi nyugtalanságunkat is feloldhatná. Ma is háború van, folyamatos harc profitért, javakért, végezetül, vagy mindenek előtt a lelkünkért. Hamis angyalok, álpróféták járják civil harctereinket és lövészárkainkat. Drágán mérik a megnyugvást. Úgy adnak, hogy utánuk nagyobb a hiány.
Gyújtsunk gyertyát, fénye a sötétben Pilinszky János imádságát idézze. „Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.”
