El ti homályos
boltivek innen!
Jöjjön a kéklő,
szálljon a fénylő
éter ide!
Csöndből. Éjszakából.
A riasztó Semmit kutató, örökkön hulló Elme útjában Erósz tücskei legelésznek – első Kép. Belülről gubójába elsőt harap az aranyhernyó. Mindeneket bekebelező, éjhajú szeretőm a Khaosz köldökében: vinnyogva tekergő magmacsírák a sötét kő rejtekén kitörésre tátogó csillámcsőrökkel a kráter cserépfalát csepegtetik egyre, vakolják megtestesülésig üvöltő önvágyukban. Angyalkörmök szikráznak pimaszul aprócska istenek tomporán, minden körbefordul és eltűnik önmagában. Belégzés. Lótuszbimbó dombhasadékán egy kortynyi kárhozat besurran. Négy irányba kiterjedsz, négyszeresen elhervadsz, Éjsötét. Elkopsz, magamra hagysz, létbe taszítasz négyszeresen. Négyszeresen elsiratlak. Sziklák nyújtóznak máris egymás felé, felkaristol a kín. Hiányod a várt válasz hiánya. Nyelvem rőfös kötél húzza, zúgni kezd a Kozmosz szobacsendje: AUMMM.
Csaholó ebek szántják fel szájtátva, csontcsattogva a márványsúlyos aranyeget, a Világ megborzong, nyújtózik, jólesőn ásít, majd álomköntösét lehajítván arcod fénytükrében megmosdik; mielőtt még rohanó miriád szolgák, csillagszemű nászlidércek ajtaján dörömbölve bebocsátásért nem kiáltanának ujjongva: csoda a Fény és a Hajnal. Tekergő verandakín, a gyönyör előszobája. Éjhajú szeretőm a tölgyfa mögül mosolyog, miközben az űrazúr még csak most növeszti zsenge körmét és fogát. Egek és Földek közt a hajszálgyökerek széjjelszakadoznak, Uruk táncol, mámorában nem tekintve talpa alatt a parányra, a még képlékeny Lélekre – második Kép. Testembe lépek mint kitaposatlan bakancsba, fájdalmam számos, gondom s bánatom gazdagon kicifrázva. Magára hagyott csecsemő a folyóparton, zuhogó sakálkönnyekben ázva. A lovak kirepülnek, a kárpit felhasad.
Túlexponált létvászon, zsákutca a demiurgosz farzsebében, vakbél a lét hasfalán, ÉLET, te, repedezett sivatag. Mámor. Felettem zokogva maszturbál Ámor. Erszényes angyalpatkány fonnyadt placentája a platón: valami megszületett, valami öntudatra lépett, alattomban színek kelnek életre, szagok, ízek, hangok, érintések; a Fény nemzőszervét óvatlanul az Árnyék keblei közé dörgöli, miközben az még szüzességről álmodik szendén szunyókálva a Semmi vánkosán. Pokoli élvezet, édeni kín – előtted, testvér, csak e kettő a szín: harmadik Kép. A Háromszorosan Bölcs minden imái és a furfangos Szfinx összes rejtvényei sem teszik már termékennyé ezt a repedezett sivatagot. Románc a pusztában: a kitaszítottak és letaszítottak angyalpihemannában botorkálva a fényes boldogságot egy szépen kikövezett ösvényen lassanként elérik. Hiába csípőficam, hiába keresztakrobatika. Amint fent, úgy alant. Minden elvakít. Halvány hóesés, hol vagy most?
Párkák. Csak szövik szemérmetlenül szövetét a tündöklő rothadásnak; bársonyfüggönyök mögül kígyók tekerednek elő. Szeplőtelen fogantatásod folyama sodrán a lét hálójába vetettek, párkarácsok mögé, fényes orcádat az élet kavicsa csontig felhorzsolja. Okos fejed a rettenet sisakja alatt roskad, térdre rogyó isteneket látsz a halálsor nyirkos folyosóján elhervadni. És reggel lett és este lett: negyedik Kép. Az enyészeté. Tiszta színek, a hang az éterben lassanként tovafut. Bíborban és bársonyban az Idő s a Tér. Az Univerzum a Halál óramutatója; másodpercre pontos. Elfut a szolga, s a vándor hazatér.
A Kozmosz szobacsendjének. A szikrák örököseinek, a fénycsírák kertészeinek. Intelem. Intelem az észnek, az egyre csak hulló s vaksin hunyorgó elmének. Ha látsz még parányit, láthatod: néked szól az Ének. S míg énekel a Lélek, az Űrben csak a csönd: lét szárnya bent, se künn nem hallatik. Leld inkább örömöd e burjánzásban, sárkányszárnyú létbagzásban, mintsem pokolnak légy angyal, mennyeknek meg buja ördög – ki, ha célba ér, menten elaltatik. Ötödik Kép – hetedik lap. Megpihensz, megnyugszol, mert érzed: a keleti horizonton menthetetlenül életre kél a Nap. (Bár csupán gyertyalángnyi csak.)
Kilégzés.
