10.
Hevér János emlékére
Mottó:
Az igazi árulás: saját gyökereink feltépése, elmetszése.
Tépések
A valós helyzetet felbecsülni tudó Hevér Jánost nem érték váratlanul az 1981 és 1985 között a TAKT ellehetetlenítésére tett lépések. Nyilvánvalóan olykor a művésztelep szervezője is vétett diplomáciai vagy etikett elleni hibákat. Ezt életében sokan felrótták neki, az érdemeiről azonban olykor megfeledkeztek. Például arról, hogy Hevér a legkilátástalanabb helyzetekkel szembesülten sem volt hajlandó lemondani a már 1976 óta meglévő ifjúsági művésztelepről. Ezért annak megszüntetésgyanús megtámadásakor a helyben működő Temerini Művelődési Kör szervezőbizottságának a szavazati közreműködésével önállósította és polgári egyesületté alakította át a TAKT-ot. Ezzel átmenetileg támadhatatlanná tette. Ráadásul a kántorház elbontása miatt otthontalanná vált művésztelepet szüleinek a Szőreg közelében, az Almási-nagybara (Jegricska) partján lévő tanyájára menekítette. 1985–86-ban a Hevér-tanya már egyik színhelye lett a TAKT-nak. Az előadások javát még Temerinben, az új művelődési házban vagy a Kókai Imre Általános Iskola termeiben tartották. 1987-től azonban a tanyára kiköltözött fiatalok mozgalmát már Túlabarai Táborként emlegették.
Mára úgy tűnik, hogy az akkori TAKT-ügynek mégis volt valamiféle porkavaró politikai felhangja. Hevér korábban a TAKT szervezőjeként a népegyetem korábbi igazgatójához, Bálint Lajoshoz bátrabban fordulhatott segítségért. Bálint nemcsak a népegyetem, hanem a Temerini Harcosszövetség nagy tekintélynek örvendő elnöke is volt, és helyi emberként bizalmas támogatója a TAKT-nak. Ám 1985-re őt nyugdíjazással leváltották, talán épp pártpolitikai alapon az addig ismeretlen Milojević Mile személyében egy jóval „megbízhatóbb” embert tettek a helyébe.
Külhoni kilincselések ideje
A nyolcvanas évek elején Hevér János több alkalommal egyedül, egy ízben pedig Bálint Lajossal együttesen kiküldetésben keresték fel a csallóközi (Szlovákia) képzőművészeket, többek között Nagy János és Lipcsey György szobrászművészeket. A nemzetközi nyitás és újabb kapcsolatteremtések reményében. Ez Hevér János alig palástolt régi vágya volt, hiszen mint tudjuk, már a művésztelep első esztendeiben Magyarországról hívott meg művészeti előadókat. Beke László és Mattyasovszky-Zsolnay Péter művészettörténészek, Erdély Miklós építész, képzőművész, filmrendező, író, Szemadám György képzőművész, a filmrendező Gulyás testvérek, Háy Ágnes képzőművész és mások szerepeltek a TAKT-on. Míg a Felvidékről főként Koncsol László irodalomtörténészre és Lipcsey György szobrászművészre emlékszünk.
Szervezőnk tehát nem pusztán erkölcsi, de anyagi támogatások reményében is bátran kilincselt az anyaországban. Ebben a TAKT-ot támogató Beke László művészettörténész, Mattyasovszky Péter művészettörténész, Mattyasovszky Zsófia szociológus, szociálpolitikus voltak nagy segítségére. A háború éveiben pedig Csoóri Sándor költő, Lezsák Sándor (Lakitelek Alapítvány), dr. Juhász György irodalomtörténész, hungarológus, a délszláv térség jeles szakértője, Merényi Sándor vállalkozó, Pozsgay Imre egyetemi tanár, Szemadám György festőművész és Udvardy Frigyes kisebbségügyi hivatalnok (Határon Túli Magyarok Hivatala) is próbáltak segíteni a meggyengült művésztelepen.
Láthattuk, hogy nem csak a segítőkész délvidékiek, magánszemélyek, intézmények és vállalkozások tekintélyes listája jelezte, fontos a TAKT megmaradása. Az újvidéki Forum Lapkiadó Vállalat Bada Istvánnal az élen már 1976 óta segítette a művésztelepet. Neves vagy névtelenségbe burkolódzó temerini és vidéki magánszemélyek, vállalkozások, évekig. És bár nem lett belőle tartós összefogás, 1985-től elszórtan a Vajdaság egyes nagyközségeiből is érkezett támogatás. Túlabarai Ifjúsági Tábor – e néven művésztelepünk 1986-tól a hagyományos felépítésű vajdasági művésztelepek sorába léphetett. Az addig szellemi műhelyként emlegetett ifjúsági művésztelep a Hevér-tanyán már hagyományos alkotói tevékenységet fejtett ki, a szakmai előadások mellett egyre sokrétűbbé váló gyakorlati művészképző szándékkal párosult. Festészeti, grafikai, kerámiai, szobrászati, fotográfiai tanfolyamokat indított.
Ekkor is a Magyar Szó Közös Íróasztalunk rovata hozta le a TAKT-ról szóló cikkek zömét. Kívüle 1984-től idényjelleggel, képes beszámolókkal, a Képes Ifjúság szorított helyet a művésztelepi történetnek. 1986-tól a Híd folyóiratban jelent meg Ács József támogatói méltatása, 1987-ben pedig még a Dolgozók hetilap is közölt egy, a TAKT időszerűségéről szóló írást. A szabadkai 7 Nap csak jóval később kapcsolódott be a népszerűsítésbe, de 1991-től ez a hetilap is több alkalommal foglalkozott a művészteleppel. A TAKT-ot megléte óta a legtöbb vajdasági értelmiségi támogatta. Közöttük hivatásos művészek, írók, közírók, fotóművészek, színházi emberek, építészek, zenészek, történészek, régészek, pszichológusok, tanárok és egyszerű polgárok. A Temerini Művelődési Kör kötelékébe tartozó temerini és sok vidéki fiatal is mindig a lelkes segítője volt.
Fogásolások
A szétoszlatástól mégis hogyan sikerült „megmenteni” a TAKT-ot? Talán mert nem igazán találtak komoly fogást rajta. A növekvő népszerűsége és a tömegessége ellenére a TAKT politikailag „veszélytelennek” bizonyult. Nem volt „bűnlajstroma”, csupán egy iránta bizalmatlanná vált hatalom szeretett volna bábáskodni fölötte. Vagy ha nem lehet, esetleg megszüntetni. Ám az olcsó sztereotípia szerint még csak a magyarkodás vádját sem lehetett rájuk fogni. A meghívottak között ugyanis évek óta szép számban voltak (a legelső években leginkább csak az alkotásaikat kiállító) bácskai szerb fiatalok is. Ráadásul jó pontot is szerzett a megítélésében, hiszen látható jelei voltak a jugoszlávság felé való nyitásnak is: 1986 után már Szlovénia, majd Horvátország és Bosznia fiataljai is érdeklődést mutattak a TAKT iránt. (Zágráb, Virovitica, Slavonski Brod, Ljubljana, Lendva stb.)
Úgy gondoljuk, hogy a TAKT túlélésében leginkább egy szerencsés körülmény segített. Hevér János egykori szabadkai iskolatársával, Deák Ferenc íróval, forgatókönyvíróval, illusztrátor-képzőművésszel, akkor épp tartományi kisebbségügyi titkárral is még idejében felvette a kapcsolatot. Elég jól szót értettek. Tudta, hogy Deák Ferencet, aki 1982 és 1986 között még Jugoszlávia nagykövete volt Nyugat-Afrikában, erős érzelmi szálak fűzték a vajdasági magyarsághoz. Így esett, hogy 1987-ben Temerinben Hevér Jánossal, Ljubivoje Cerovićtyal és Bogár Lászlóval, a tartományi közművelődési közösség képviselőivel is találkozott, ahol fontos döntésük született a TAKT további támogatásáról.
Ekkor lépett színre a 12. TAKT vegyessé vált szervezőbizottsága, amelynek résztvevői temeriniek, újvidékiek, becseiek és topolyaiak is voltak (Papp Ferenc, Csorba Béla, Újházi Frigyes, Bogár László, Ács József, Harkai Imre, Ljubivoje Cerović, Deák Ferenc és Csernik Attila).
Sötét árnyak
A békés demokráciát azonban a békétlenkedő jugoszláv politikusok végül teljesen elhazudták. A TAKT számára a legszomorúbb dolog mégsem a művésztelep ellehetetlenítési szándéka volt, hanem az 1991-es esztendő utáni diktatórikus rendszerváltás hideglelős időszaka. Azaz az akkor beköszönő háború. A Túlabarai Képzőművészeti Tábor három nemzedéke ezen a nyáron az Almási-bara partjáról kénytelen volt végighallgatni az Újvidéktől a Baranya-háromszög felé haladó katonai hadoszlopok és álkatonai alakulatok tankjainak hosszú órákon át hallható morajlását, fenyegető dübörgését.
