November közepén a Raichle-palotában Néma dialógusban a világgal címmel kiállítást rendezett a Híd Kör Art két generációja. A két generációt szorosan összekötő Kozma Laura képzőművész és tanár sok fiatal tehetséget indított el a szakmában, diákjai közül többen a Híd Kör Art tagjai. Laura maga is fest, harmadik önálló kiállításával kezdődik a 2018-as év. Képeiben a természetes keveredik a mesterségessel, kompozícióiban a vizuális elemek visszafogottabbak, hogy ez a kontraszt hangsúlyosabbá válhasson. Munkájáról és a fiatalok inspirálásáról beszélgettünk vele.
Mennyire vagy aktív jelenleg?
– A tanítás az első, az a szakma, emellett csoportos kiállításokon tudok aktívabb lenni, valamint a nyári és a téli szünet az, amikor a saját munkámra tudok koncentrálni.
Mi lesz a harmadik kiállításod témája?
– Még egy pár évig ugyanazt a témát viszem, amelyet tavaly novemberben megindítottam, amikor a Klein House-ban volt az első kiállításom. Tájképek kerültek a nézők elé, amelyeknek a lényege, hogy a mesterséges és a természetes, véletlenszerű dolgok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Az összes többi vizuális elemet, amit tartalmaz egy alkotás, próbálom mindig visszafogni – tehát a színeket, kompozíciókat, mindent, ami elveszi a figyelmet –, hogy csak az erős kontraszt, a kapcsolat maradjon meg.
Említetted, hogy tanítasz. Mennyire nyitottak a fiatalok a művészetre?
– Éles határ mutatkozik az általános és a középiskolás diákok között. Általános iskolában az iskolán kívül esetleg szakköre járnak, ott erős motivációként a szülői háttér jelenik meg. Múzeumba nem nagyon járnak. A középiskolások felnőttként viszonyulnak ehhez, közülük aki már választott egy olyan utat, amely kapcsolódik a képzőművészethez, már magát motiválja, és követi a kortársait. Működik néhány képzőművészeti orientáltságú szak is Szabadkán, ahol a gyerekek már tudnak csoportosulni, az iskola által belekerülnek ebbe a körforgásba. Nekik lehet információt adni, motiváltak, céltudatosak, és lehetőségük is adódik az informálódásra.
Csantavéren szerveztél egy rajzszakkört. Hogyan zajlott?
– Ahogy az időm jobban megengedte az iskola mellett, mivel tudtam, hogy szeretnék tanár lenni, szeretnék megpróbálkozni ezzel a pályával, szorgalmaztam azt, hogy szerezhessek valamilyen gyakorlatot ebben. Beindítottam egy rajzszakkört, és a csantavéri általános iskolásoknak kis és nagy csoportban, hetente, kéthetente szerveztem meg, ahol kipróbálhattunk érdekes dolgokat, képzőművészeti stílusokat, módszereket. A képzőművészeti pályázatokat nem követtük, inkább a technikákra helyeztük a hangsúlyt. Fontosnak tartottam továbbá, hogy a csapatszellem erősödjön, és a közös alkotás élménye is megvalósuljon.
Volt olyan a csoportból, aki később ennek hatására továbbra is képzőművészettel foglalkozott?
– A felsőbb korosztályban volt három lány, akik pont abban az évben indultak a középiskolába, és októbertől jártak hozzám. Később kiderült, hogy ugyanolyan szakra jártak, amire én, így nagyon sokat tudtam nekik segíteni. Úgy alakult, annyira motiváltak voltak, hogy láttam, érdemes velük komolyabban foglalkozni, méghozzá annyira, mint amikor valaki készül az egyetemre. Azt az anyagot tudtam nekik előadni. Ezenkívül mindenféle furcsaságot kipróbáltunk, amihez kedvünk volt, közösen kísérleteztünk. A négy év középiskola számukra ennek hatására nagyon sikeresnek bizonyult, és jelenleg ők hárman remek magyarországi egyetemeken tanulnak. Ők az én sikertörténetem. Kovács Pécskai Emeséről, Cvitkó Beatrixról és Kocsis Katalinról van szó.
Amikor fiatalokat motiválsz, mit tartasz fontosnak, mivel inspirálod őket?
– Olyan életet élek, ami nyitott, és mutatja, hogy én mivel foglalkozom – ez általában egy beszélgetésből kiderül. Úgy gondolom, nem én kezdeményezem, hanem inkább látszik rajtam, hogy olyan ember vagyok, akitől segítséget lehet kérni. Ez már hetedik-nyolcadikban elkezdődik a diákok között, de az idősebbeket is tudom segíteni. Ha van olyan terület, amely őket érdekli, akkor már csak a lehetőség kell, hogy tehessen egy lépést ez irányba. Arra törekedem, hogy ha kell, akkor meg tudjanak találni.
Milyen érzés a diákjaidat a saját kiállításukon látnod?
– Amikor a korábban említett három lánynak volt az első kiállítása, megkértek, hogy nyissam meg. Nagyon jó érzés volt, hogy elmondhattam mindenki előtt, mennyire büszke vagyok rájuk. Ez egy fordulópont az életemben, hogy ilyen fiatalon már vannak diákjaim, és ők eljutnak arra a szintre, ahol én kezdtem. Ez óriási kontraszt, amelynek én a másik oldalán foglalok helyet. Nagyon büszkék voltunk egymásra, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ők is tagjai a Híd Körnek, amely szinte az összes fiatal vajdasági képzőművészt felöleli, magába olvasztja, és remekül működik. A kortárs művészet, ami a fiatalokat illeti, a virágkorát éli, ezáltal lehetőségük adódik együtt lenni, együtt kitalálni dolgokat, és eljutni olyan emberek tudásához, akik sokat tudnak ebben segíteni.
