Az ablakból messzire ellátni, a bepárásodott üvegen át néztem az égre aggatott fákat, színes inget viselt most az erdő, rajta megannyi új szépség. Az őszben, amely kitüremkedett elém, és a tér – a műhely –, mit zsákmányol a láthatár. Ablakkeretbe foglalt évszak, mondom Heninek, aki kávét főz „kotyogóban”, miközben figyel rám, és gyertyát is lobbant, hogy jó hangulatban beszélgessünk. Varga Henrietta mozgásművészként, táncosként a messzeség hódolatát fogadta hosszú ideig, a helyzetek, színhelyek változtak, a legújabb: a kelebiai erdő s itt megbúvó otthonuk. Engem az a művész vonzott, aki megvalósította mindazt, ami után a lelke igazából sóvárgott.
– Hiszek abban, hogy az embernek fontos megtelepedni. Hogy meglegyen a helye, a fészke, az otthona, ami lehet egy kis lyuk vagy lehet egy nagy ház, vagy egy kert, vagy egy olyan tér, amibe visszatér. Hogy új járdát épít az élet, és új utakra indulok. Mindez megborult, elveszett akkor, amikor egy turbulens áramlásban éltem. Amikor a Jel színház Woyzeck előadásával utaztunk országról országra, kontinensről kontinensre, természetesen élveztem, ki nem élvezi, hogy utazik mindenfelé a világban, hívogatja a színpad, fény villan, lárma lobban, jelez egy messzi város, és megtapsolják, és örömmámorban úszik, neki ragyog föl a világ, szabad idejében múzeumokat látogat, színházi előadásokat néz meg, eklektikus, professzionális, magas röptű előadásokat, és még oly sok ismeretlen szépségre rácsodálkozik. Időtlenné lesz ez az utazás, miközben nem is tudom, hol vagyok, mi történik velem, de a vágyak és az álmok, amik erősen élnek bennem, még mindig éltetnek, azok nem tűnnek el, mint a káprázat, azokat megvalósítjuk. A futó álmok felemésztik az energiáinkat. Ez az álmok hajótörése.
Mi mozgat meg téged?
– Ha nincs bennem egy elképzelt, megálmodott kép, valójában nem is érzek késztetést arra, hogy megmozduljak. Valahol minden mozgás vagy mozdulat számomra képhez van kötve. Már fiatalon a képzőművészet és az építészet behúzódott lelkem legrejtettebb zugaiba, természetesen a zene is, de most vizuális dolgokról beszélek. A testvérem, Varga Tünde, festő, a legjobb barátnőm is itt, a Vajdaságban festő, Sagmeister Laura. Úgy látszik nem véletlenül. Mindig is képekhez (mindegyik lüktet, és különböző sűrűségű színek borítják be) kötöttem azt az álomtervet, amit meg szeretnék valósítani. Tizenvalahány évesen vágyakoztam valami olyanba, ami tőlem távol volt. Ez a távolság megadta nekem azt a szabadságot, hogy meg is lépjem, annak ellenére, hogy megfoghatatlan, szinte elérthetetlen volt a francia nyelv elsajátítása és a színészet. Akkor még szólóénekre jártam, és felvettek az Újvidéki Színművészeti Akadémiára. Meghallgattam az álmaimat, a szüleim megengedték, hogy meghallgassam őket. Tisztában voltam azzal, mit hordozok magamban, és mire vagyok képes, követtem az ösztöneimet, és ez röpített el Franciaországba. Természetesen nem nyílegyenes út volt, sokszor visszadobott a sors, és pofonokat is kaptam, mert nagyot mertem álmodni. Ez a visszadobás, utólag visszagondolva, úgy érzem, hasznos volt, mert igen keményen meg kellett dolgoznom a vágyaimért, álmaimért. Kikerültem Franciaországba, a Jacques Lecoq nemzetközi mozgás- és színházi iskola hallgatója lettem Párizsban, kezdtem megélni az álmom. Akkor már ismertem Döbrei Dénest, a kedvesemet, akkor még nem volt a férjem, és eljártam a Nagy József vezette, sokféle tehetségű táncos csoport próbáira, és amikor megnéztem az első előadásukat, rám kopogott egy újabb vágyálom, hogy én is közéjük szeretnék tartozni és nekem ott a helyem. A levegő szobrászai között. És felfelé kezdett szállni és emelni a fantáziám, ennek a mozgásszínháznak szerszámai voltak és kulcsai a képzőművészethez és a díszletek révén az építészethez is. Történt egyszer, hogy felkérték őket, egy kiállítás megnyitójára álmodjanak meg egy performanszot, és irodalmi forrásul a Woyzecket választották. Felsorakozott Döbrei Dénes, Hudi László, Bicskei István, és Nagy József azt találta mondani, hogy én játszom majd el Marit, üljek mozdulatlanul, ha megmozdítanak, álljak mozdulatlanul… Torkomban a mindenség ritmusára lüktető tűz, de megcsináltam és bekerültem a csapatba. Kihívás volt ez számomra, noha Nagy József koreográfusként és rendezőként jegyzi az előadásokat, társaitól elvárja, de ugyanakkor el is fogadja, hogy a már kialakított álláspontjához hozzászóljanak, hogy alkotás közben kezdeményezzenek, figuráikat vagy mikrojelenetüket kitalálják, és önállóan kidolgozzák. Ő volt ez első mesterem. A mozgásszínház mellett kinyílt az érdeklődésem, kinyílt egy ajtó egy másfajta energia, a tradicionális színház felé. Kurzusokra kezdtem el járni. Érdekelt a butohtánc, pontosabban a bodyweaver, akinek legjelentősebb képviselője Min Tanaka. Ekkor találkoztam azzal a másfajta szemszöggel, hogy a táncomhoz fontos, honnan jövök, milyen kötődéseim vannak. Milyen a viszonyom a természethez, a környezetemhez, az otthonomhoz, a hazámhoz. Ekkor történt meg bennem egy váltás, belső örvények morajlottak fel bennem, én ösztönösen döntöttem el, hogy másfelé induljak, rájöttem, hogy már nem itt a helyem, az életemben mindig is a helyzet és az alkalom szülte a változásokat. Nagy József után Min Tanaka. Tőle tanultam meg, hogy mit jelent a külső-belső figyelem; magamba, magamra figyelni és a környezetemet, mindent ami körül vesz, és természetesen a másik emberre. Ez akkor működik, ha visszhangzik bennem a bizalom. Tekintetemmel, lényemmel kövessem, figyeljem azt, akivel vagyok, annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat. Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam. A kis herceg mondata, Dénes mottója lett, meg valahol az enyém is, mert ha felelősséget sugárzom valaki felé, ő is figyelni fog.
Mikor keveredtél ki ebből a sebes forgatagból?
– Amikor jött a lányom, amikor a táncok táncában voltam. A megnyugvás akkor történik meg, ha beteljesülés van. Másállapot. Akarva akaratlanul meg kell állni. Olyan őrületes intencióban voltam, hogy azt se tudtam, mikor kerültem másállapotba. És megvalósult egy újabb álom, a gyermekáldás álma. Ez így történt. És megállított. Mondhatom azt, hogy a legszebb és a legkeményebb stop volt az életemben. Nagy fordulópont. Átlényegültek a dolgok, megváltoztak az irányok, az ízek, a rálátások. Most pedig, hogy önállósult a gyermekem, rájövök arra, hogy szükség van a mozgásra, hogy világot lássunk mindketten, és hogy ide hozzam a világot, ahová haza jöttünk, felépíteni azt a teret, ahol taníthatok, tanfolyamokat tarthatok azoknak, akiket érdekel, hogy ki is vagyok én, mivel is rendelkezem, hogyan is tudok működni.
A külső (természet) és a belső (épített) térhasználat nem különül el egymástól. A workshopok résztvevői a projektek mellett a mindennapi munkában is részt vállalnak.
– Amit eszel, azzá leszel. A műhelytermünk közel van a természethez, miután érzékszerveinkkel megízleltük a környezetünket, egy üres térben vissza tudjuk idézni, meg tudjuk eleveníteni ezeket a tapasztalatokat. Minden, amivel észlelünk, azt ápoljuk. Ez lesz utána az éléskamra, amiből táplálkozik az előadó-művészetünk. Sokat dolgozunk csukott szemmel, azért, hogy a tapintás, szaglás és minden más érzékszervünket kinyissuk. Dolgozunk csöndben is, hogy megfigyeljük, mi történik, ha egy közösségben olyan kommunikáció kezd kialakulni, ami nem arról szól, hogy beszélünk, hanem testünkkel neszre, zörejre megmozdulunk. És ilyenkor mintha magzatvízben lebegnének a tanítványok, egy bensőséges állapotban, amihez szükséges ez a letisztult tér, ahol teljesen el vannak zárva a megszokott környezetüktől, a rutintól. Megpróbálom őket kibillenteni a komfortzónájukból. Jegyzetelnek, sokat vannak egyedül, olyan mozdulatokat csinálnak, ami valójában belőlük jön. Összegyűjtöm ezeket a mindennapi mozdulatokat, amiből koreográfiát készítünk. Utána valójában alkotunk. A főzés arról szól, hogy mit, hogyan, mikor, kialakul egy közösségi rend, mindenkinek megvan a feladata. Mindez azért fontos, hogy később kialakíthassák a saját életritmusukat. Legfontosabb a gyerekeket, növendékeket ráébreszteni arra, hogy kövessék az ösztöneiket, amik elementáris erejűek. Sokszor azt tapasztalom egy növendéknél, hogy szétszórt, felszínes. Ahelyett, hogy egyetlenegy dologra fókuszálna. Egy célt dédelgetve hihetetlen magasságokba és mélységekbe lehet eljutni. Kóci Ágnes, az első tanítványom most kint táncol New Yorkban és még sorolhatnék párat, akik elkezdtek a saját lábukon táncolni és élni, létezni a világban.
Hogyan rezonál a külső és belső tered, milyen hatással van egymásra, melyik az indíttató?
– Fizikailag felkészült kell, hogy legyek, ehhez nélkülözhetetlen a folyamatos testtréning, a gyakorlás. Ezt mindenki másképp teremti meg. A testem vándorutakra készülődött, naponta kijártam a kelebiai erdőbe, rájöttem, hogy bejárható, teljesen egyedül voltam, mozdulatlanul, közben a szél átkutatta a füzest, elkezdtem lépkedni a homokban, galoppoztam, majd futottam napról napra, hónapról hónapra, évről évre, és az útvonalam továbbra is az erdő, és ismét az erdő. Ez a 3 emberi gyorsaság, a mozdulatlanság, a lépés, és a futás elkerülhetetlen a tánchoz. Olyan közel kerültem a természethez, hihetetlen erővel vonzott magához, a fákhoz, melyek közel hajoltak a szélhez, a lombok között, mint zsindelyek alkottak fedelet fölém, olyat, mint az ég a fa árnyéka fölé. Fokozatosan kialakultak bennem ezek a terek, vonzottak. Befogadott, vezetett a természet, úgy éreztem, ide tartozom és a lehullott leveleket turkálgatva, szagolgatva, az illatok örvényében megízlelhetem. Amikor kifáradtam, az erdő közepén álltam, és elkezdtek bennem kavarogni a képek, véget nem érő lavina zúdult az érzékeimre. Minden, ami körül-, körbevesz bennünket, kép. Képek, amik teret foglalnak el a valós világban, úgyszintén mint a képzeletünkben. Ismertem a kelebiai és a palicsi erdőt, tanú erre a gyerekkorom, hiszen szabadkai vagyok, és már akkor lakhelyet talált bennem a természet. Ezzel a magányos léttel, azzal, hogy a környezetemet megfejtettem, kialakult bennem egy metódus. A látott formák testet öltöttek bennem, metamorfózisok történtek meg, átváltozások absztrakt formákká, amiket tisztán láttam. Át(transz)formáltam a testembe, ahol életre kész újszülöttként megszületett a TÁNC. Az a tánc, ami teljesen sajátságos, egyedi, ösztönből fakadó és ennek köszönhetően pontos leképzett alapokra épülő. Van olyan színész, aki csenevész, törékeny virágszálként létezik a színpadon, pedig úgy kéne állnia, mint a tölgyfáknak, akik szorítják, ölelik egymást, szelet kavarva. A mozdulat erről szól, arról, hogy a környezetemben hogyan is mozdul valami, ami élő vagy élettelen. Nagyon sokat dolgoztam a széllel. Fentről érkezett egy erős szél, mely lefelé szállt, megsuhintott, megváltoztatta a testem irányát. Úgy szeretnék bemozdulni, megmozgatni a kezem, mint a gólya, amely mezítláb látogatja meg a háztetők kéményeit. Ezért érdemes dolgozni, a letisztultságért. Vagy mint a teknősbéka, milyen acélos keménységet cipel a hátán, aztán amikor bele sodródik a vízbe, szinte tünékennyé válik ez a kis vízi lény, mennyire csodálatos lenne ezt megélni a színpadon! Vagy például a sas, fenn köröz, szárnyaival gomolyog az atmoszférában, lentről úgy tűnik, hogy könnyedén, közben meg mekkora erő és ügyesség kell, hogy fönn maradjon a szélnek a körforgásában. A lovak sörényét kitépi a vágta, azt visszaadni, hogyan mozdítja a patáit. Olyan mozdulatokat próbálok eltáncolni és átadni a közönségnek, ami közös, ami a miénk, ami ide tartozik. Egy ilyen letisztult mozdulatvilág mögött valójában megannyi keresés, gyakorlás és munka áll. Nagyon dolgos egy táncos. Egy igazi stréber.
Egyedül lenni a színpadon, kipróbáltad már?
– A Somniare Somnia című szólódarabomban megpróbáltam megélni a jelen pillanatot, ugyanakkor a múltból táplálkoztam. Azokból a prototípusokból merítettem, amiket valamikor megéltem, és mások is biztosan, ezért mindenkit megérint az előadás. Minden színházi alkotás attól nagy, hogy beleéljük magunkat. Szemhéjaim mögött megjelent Ofélia, Woyzeck nagymamája, Médeia, Donna Elvira a Don Juanból, és a makrancos hölgy. Médeiáról elképzeltem, vajon milyen szín, milyen növény, és milyen állat lehet. Számomra smaragdzöld, iringó, és pusztaság és félelmetes égi háború, aki a szerelemért megöli a gyerekeit, és természetesen véreb, földi isten, öl de közben szeret is.
Minden mozdulat mögött ott van egy érzet és egy érzelem.
– Egy mozdulat akkor születik meg, ha tápláljuk. Ez a táplálék az érzékszerveinken keresztül jut be a testünkbe. Fontos, hogy a szemem világa mit fedez fel, mit lát, majd a kezem milyen textúrát tapint. Felidézem magamban az élményt, a sajátomat, amikor a tónál öntudatlanul előrehajoltam, és edénnyé formált tenyeremmel megérintettem a vizet, amely ott ringatózott előttem, a kristálytiszta víz! Mindezt megpróbálom megízlelni a bensőmmel, majd megnyitni testem pólusait és mozdulatba formálni. Egy alkímia munkál ilyenkor. Mindenkinek megvan a maga egyéni mozdulatvilága. Én megtanítalak az enyémre, te pedig a sajátodra. Hiszen nem vagyok egyedül a színpadon, és nemcsak én-féleképpen mozgok. Amikor megtörténik a szintézis kettőnk között, megtörténik a hármas. A duó soha nem a táncosokról szól, hanem valami harmadikról. Olyat kell megélni, ami nem a mi kettőnk története, hanem két élet, két különböző világ szintézise, komplexitása. Döbrei Dénessel megpróbáljuk ezt a harmadik világot megosztani a közönséggel. Ez egy skizofrén állapot, azt gondolom. Ezt művelni kell és tiszteletben tartani. És vigyázni rá.
A duóitok valójában bekezdések egy történetbe, igazándiból nem is tudod őket szétválasztani.
– A duóinkban, Dénessel, megpróbáljuk összerakni mindazt, ami velünk külön-külön megtörtént. Az első duóra Five for two (Öt kettőnek), fejből írt könyv, Min Tanaka kért fel, hogy részt vehessünk egy japán fesztiválon. Akkor derült ki, hogy mi nem is dolgoztunk együtt, csak csapatban. Érdekes találkozás volt ez Dénessel, mert ekkor ismertük meg talán legközelebbről egymást, mint alkotók. Ez a másság türelemre, bizalomra, elfogadásra tanított. Az első duó megszülte a másodikat: Hhouaka(a), ahol velünk van két zenész is. Két ember elindul egy útra, felpakolva cuccokkal, történetből történetbe sodródnak. A vége szimbolikus, kinyitjuk a nagy koffert, ami a valóságban tényleg a mi kofferünk volt anno, mikor folyton utaztunk, bambusznádakat viszünk csipkébe burkolva, amit szép lassan lefejtünk, az ágak sátorrá nyílnak ki, s a nyitott koffer tele van földdel. A földet cipeltük, meg a bambusznádakat, egy csipketerítőben. S felhangzik a Pilinszky vers:
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
A legújabb produkcióban nagy szerep jut a képzőművészetnek és a zenének is.
– Igen, egy hozzánk közel álló képzőművész, az előadás előtt két órával megszületett alkotását lefektetjük a földre, amit lepedővel takarunk le. Mi ketten, ellentétben a közönséggel, láttuk, ismerjük a festményt, inspirál bennünket. A zenész szintén organikusan követi az előadást. Pillanatról pillanatra születik meg az, ami a kettőnk lélegzete. Az erőteljes vagy éppen halvány nyomat a lepedőn, a testé, a lábé, a kézé, arról tanúskodik, hogy mennyire volt határozott a mozdulat, vagy finom, tulajdonképpen az akkori fizikai szellemi lelki állapotunk átvetül, átlényegül az anyagra. Megmarad az általunk megalkotott kép, az, amiből kilépünk és eltűnünk. Megtörténik egy olyan mű, ami egy közös pillanat szüleménye.
Ars poeticád?
– Az előadóművész közönség nélkül nem létezik. Célom, hogy megosszam mindazt, ami bennem van akkor, abban a pillanatban a színpadon, hogy rábírjam a közönséget arra, hogy kövessen egy bizonyos tartományba, amit előttük élek meg a táncommal, hogy megajándékozzam a nézőt legalább egy üzenettel. Ha ez sikerül, új álmok, történetek születnek meg bennem.
Szerintem egy táncos egyetlenegy előadást csinál egész életén át, tényleg így érzem. Nekem egyetlenegy szerepem van, amit teljesen meg kell élnem. Saját magamat. Minél tisztességesebb, lelkiismeretesebb és őszintébb vagyok, ami cseppet sem könnyű, annál egyszerűbb leszek a közönség felé. Célom, hogy megtestesítsem azt, akiben – amiben lakozom, hogy megszólaljon a színpadon az az „én”, aki kirakja a szívét, és azt mondja: tessék.
