2024. március 28., csütörtök
IN MEMORIAM

Benes József

(1930–2017)

Benes József festő- és grafikusművész a 60-as és 70-es évek vajdasági képzőművészetének, majd később a magyarországi képzőművészeti élet meghatározó egyénisége.

Bajmokon született 1930-ban. A szabadkai gimnázium diákja volt. A belgrádi Művészeti Akadémián francia irányultságú művészeti képzésben részesült, s Nedeljko Gvozdenović osztályában végzett 1956-ban.

Ötödéves volt, amikor a zentai gimnázium magyarul is beszélő hallgatót keresett, hogy ösztöndíjat és rajztanári állást ajánljanak fel. Így került Benes József Zentára, ahol a diplomázást követően, egyéves megszakítással, rajztanárként dolgozott 1956–1971 között. Az 1959/60-as tanévet Párizsban töltötte, de hazajött, mert az itthoni táj és életérzés művészetének lételeme volt. Diákjai között volt Fehér Kálmán és Tolnai Ottó, aki az elsők között írt róla az Új Syposionban. Tolnai később megjegyzi, hogy Benes „olyan szerepet játszott a Syposion indulásánál a vizualitás terén, mint az irodalomban Koncz István”. Tanári pályafutása mellett kezdte el művésztelepi és képtárvezetői munkáját a zentai Városi Múzeumban. A zentai művésztelepen 1958-tól vett részt, a művésztelep második nemzedékének tagjaként, s Ács Józseffel együtt a telep vezető egyéniségévé vált. Az itt 1969-ben megalakuló EK csoport alapító tagja volt, és a művészi cselekvés közvetlen társadalmi akcióvá való transzformálását képviselte, mert „a korszerű művész csak aktív hozzáállással válhat a társadalom funkcionális részévé”. Az EK 1969-ben a szabadkai Képzőművészeti Találkozó őszi kiállításán debütált, Benes absztrakt informel rövidfilmjének időnkénti vetítésével. Az akkori vajdasági képzőművészekhez hasonlóan ő is több művésztelepet látogatott Magyarországra való távozásáig (1978), így kisebb-nagyobb rendszerességgel 1958-tól részt vett a topolyai művésztelepen, 1960-tól a becsein, és 1963-tól az écskain. Alkotásai ennek köszönhetően bekerültek a felsorolt települések múzeumaiba vagy művésztelepi képtárakba. Mint aktív művésztelepi alkotó, kiállított a művésztelepek munkáját bemutató országos szintű kollektív tárlatokon, így 1962-ben Zentán és Újvidéken, valamint az I., II., IV., VI., VIII. és XI. képzőművészeti találkozón Palicson, illetve Szabadkán (1963, 1965, 1967, 1969–1972). Egyes művei ekkor kerültek be vásárlással a Szabadkai Városi Múzeum gyűjteményébe. Első önálló tárlatát Szabadkán rendezték meg 1961-ben, amit számos más önálló tárlat követett, pl. Zentán (1961, 1973, 1992), Újvidéken (1966, 1971, 1975, 1976), Becskereken (1971), Bajmokon (1973-ban Ana Bešlićtyel), Londonban (1973), Budapesten (1976), Zomborban (1978), Ljubljanában (1978), majd 1978 után többnyire Magyarországon, pl. Pécsen, Szegeden, Budapesten, Makón, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten, Szombathelyen, de Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Romániában is. Az utóbbi években főleg feleségével, Gerle Margit keramikussal közösen állította ki munkáit. Számos csoportos tárlaton is részt vett, a Vajdasági és Szerbiai Képzőművészek Egyesülete tagjainak tárlatain is, 1961–1976 között, valamint 1980-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagjaként. Amikor főként politikai okok miatt 1978-ban Magyarországra települt, először Szegeden élt, majd 1988-ban költözött Kecskemétre. Itt a Műhely Művészeti Egyesületet alapító tagja lett. Ez az egyesület rendezte pl. az országos Kortárs Költészet – Kortárs Grafika című kiállítás-sorozatot. A makói művésztelep egyik alapítója, a veránkai művésztelep tagja. Karizmatikus személyisége, rendkívüli művészi adottsága hatott a vajdasági, főleg művésztelepi és progresszív művészet alakulására. Azon kevesek közzé tartozik, akik erejük és tehetségük által szinte mindig figyelmet keltett, és egy félresikerült munkát sem bocsátott ki keze közül. Minden alkotása vizuálisan izgalmas, sokszor megrázó, művészi megnyilvánulás. Filozofikus alkata a mélyebb mondanivaló felé irányítja figyelmünket. Az optikai provokáción alapuló, síkhatásokat előnyben részesítő egységek képein a tárgyi világ elemeit az „emlékeztető” művelet síkján jeleníti meg, tartalmat merítve az élettér a múltban és jelenben gyökerező materiális és immateriális ismeretanyagból. Jellegzetes alkotásai olyan figuratív kompozíciók, amelyeken felismerhető a Tisza-part, a repedezett fekete föld, de megjelenik a gigantikusra növelt (re)konstruált bábu, élettelen emberi test vagy magzat, kábelek és fáslik vagy pántokkal leszorított figura, fóliasátrak, polietilénbe bújtatott motívum is. A rút, a szorongás, a magány, a veszélyeztetettség esztétikai és érzelmi tartományból merülnek elő a képek, és mindíg érezhető az autentikus aktualitás, az angazsáltság. Az alkotások mérete is váltakozik, az átlagostól a gigantikus méretekig, ami főleg a grafika területén eredményez meglepő, provokatív hatást. Festészettel és sokszorosított grafikával (ofszet, szitanyomat) egyaránt foglalkozott, s a művészi grafika történetéhez éppen ezzel járult hozzá abban az időszakban, amikor a grafikusművészek száma növekvő tendenciát mutatott. Természetesnek vélhető tehát, hogy a két művészeti médium között tartalmi és formai átfedések tapasztalhatóak, így például az 50-es 60-es években jelentkező enformel a festészetében, de grafikáinak egy részén is észlelhető. Egyes alkotásai könyvborítókon és illusztrációként is megjelentek, pl. Brasnyó István: Tükrös Madonna (1976); Sziveri János: Bábel (1990); Szűgyi Zoltán: Élet és lélek (1993); Nincs visszaút (1998); Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (1990); Mint felszabadítók (1996); Ez a nap a miénk (1997); Latroknak is játszott (1999). Munkásságáért több elismerésben részesült: 1963-ban Forum Képzőművészeti Díjban, 1972-ben a belgrádi Október Szalon Díja, 1981-ben és 1988-ban a Szegedi Nyári Tárlat Díja, 1986-ban a Krakkói Nemzetközi Grafikai Biennále Díja, 1987-ben a XIV. Országos Grafikai Biennále Díja, Miskolc, 1990-ben az V. Országos Kisgrafikai Biennále Díja, Salgótarján, 1993-ban Ecce homo, kiállítási díj, Kecskemét; I. Nemzetközi Kisgrafikai Kiállítás, Ljubljana, 1995-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki, 1998-ban Országos Grafikai Biennále, különdíj, Miskolc; Országos Rajzbiennále, fődíj, Salgótarján, 2003-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíja, Róma, 2010-ben pedig megkapta Zenta város Pro Urbe díját. Utolsó vajdasági tárlatán, tavaly ősszel a kanizsai Írótábor keretében megrendezett eseményen találkozhattunk vele és markáns műveivel újra. Megkapó volt a kiállított grafikák fiatalos lendülete, színvilága, aktualitása és egy újabb képépítés, a szögesdróttal elkerített határ átlépésének témakörében. Újra itt volt közöttünk az igazmondó művész. Akkor a vele folytatott nyilvános beszélgetést volt szerencsém vezetni. Halálhíre megrendítő, de újabb lendületet ad a Forum Könyvkiadó Intézet tervei között szerepelő Benes József alkotótevékenységét átfogóan bemutató kiadvány életre hívásához. Benes továbbra is dolgozik, immár egy más határon túlról.